Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)

Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)

120

Emlékezés a bánhidai munkátóborra

Végig szerencsém volt (ha így lehet nevezni három háborús évet és az azt követő ugyanannyi hadifogságot). Amikor néhány tízezer zsidó muszost a Donig vittek, nekünk kétszázunknak Bánhidán és sok másnak az itthoni munkatáborokban nem volt veszélyben az életünk. Amikor viszont itthon kezdett romlani a helyzet, én már kint vonultam a magyar és német egységekkel Ukrajnában és Lengyelországban bántódás nélkül. Komárom helyett kikerülhettem volna 1941-ben vagy 42-ben az ukrajnai front akkori szörnyeteg világába, de az én kartonomra valaki valahol Komáromot írt. Őrzöm a fényképet: hetyke katona áll a komáromi Öregvár udvarán, félrecsapott sapka, egyenruha. Ha valaki azonban tüzetesen megnézi, hiába keresi ennek az érettségizett fiúnak a zubbonyán a karpaszományt. Pedig ezzel az iskolai végzettséggel akkor ez járt volna: bevonuláskor színes alapú ezüst csík, majd gyors előmenetel, hadapród őrmesterség és zászlósként szerel le két év után az illető. Zsidók azonban 1941-ben már nem viselhettek karpaszományt.

Néhány hétig itt tartózkodtunk. Gyakorlatilag úgy kezeltek, mint az újoncokat: alaki kiképzés, jobbra át, balra át, menet indulj! De a fegyverforgatás helyett mindenféle himi-humi munka. Össze-vissza, ami jött, amit igényeltek valahol. Egyszer falazást vállaltam. Soha azelőtt nem raktam téglát, de negyedmagammal kimehettem egész napra, s ez némi szabadságot jelentett. Úgy jártunk ezzel a munkával egyébként, mint a Vonósnégyes című kabaré tréfa szereplői: mindenki azt hitte, hogy a másik három tud hegedülni. Máskor követ hordtunk egy hegyoldalon. Azt hiszem, ez már áltevékenység, a mindenáron való foglalkoztatás esete volt. Öt óra után viszont kimenő a városba. A laktanya kapujánál az ügyeletes őrmester velünk is csak oly mértékben szórakozott, mint másokkal: megnézte, hogy megvan-e a bakancs talpán minden szög, zsebünkben húszfilléres, ha valami baj esetén telefonálni akartunk, és óvszer, ha netán kuplerájba mennénk. Este a kantinban ital és sütemény, zökkenő nélkül kiszolgáltak, a bérlő egy hivatásos altiszt. Felesége örült minden bevételnek. Nem barátkozott velünk senki, mi sem másokkal. Elkezdődött az elszigetelődés. Esténként összegyűltünk az egyik hálóteremben és a cionista indulót énekeltük. Azelőtt soha nem hallottam.

Komárom rövid átmeneti állomás. Hamarosan Bánhidára vittek bennünket. Három barakk állt az erőmű közvetlen közelében, a tó és a falu szomszédságában a Kömyére vezető út mentén. Az öregkatonák, a nálunk 1-2 évvel idősebbek, akiket 1940-ben hívtak be, faelemekből már korábban összerakták a barakkokat, felállították a priccseket, minden szükségest előkészítettek. Nekünk csak a szalmazsákokat kellett jó szögletesre tömni (ezt már a cserkészeknél megtanultam). S elkezdődött a kiképzéssel vegyes munka. Kissé összemosódnak az első idők színei. Őrzök mosolygós csoportképet és maradtak durva emlékeim. Hideg van, sötét, kint dolgozom a tónál, vagy menetelek a kömyei országúton: Jobbról lovasság! Balról harckocsik! Ilyenkor lehasalsz.

Vajon destruktív, vagyis a nemzeti érzést, a társadalmi rendet, a haza érdekeit aláásni szándékozó ember voltam én, bármelyik barátom, rokonom, ismerősöm, mint azt a zsidótörvényekre alapuló katonai utasítások tartalmazták? Tegyük föl, hogy ezt mondják nekünk 1939-ben vagy 1941-ben: Fiúk, vissza kell szerezni az