Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
118 Emlékezés a bánhidai munkatáborra A mai olvasónak idillikusnak tűnhet mindaz, amiről írok. Még egyszer hangsúlyozom, hogy a honi munkaszolgálat - a külső hatásokat is figyelembe véve - elviselhetőbb volt, mint a Kárpátokon túli, ahol a keretlegények parancsnoki szem- hunyással kényük-kedvük szerint gyötörhették mindazokat, akiket származásuk miatt vagy politikai okokból a munkaszolgálatosok közé soroltak.” Nincs áttekintésem azoknak a századoknak a sorsáról, amelyek itthon dolgoztak, arról se tudok, hogy valaki ezt az óriási munkát elvégezte volna. De még egy, a honi témakörhöz kapcsolódó adalékot ismerek. Miközben én már szovjet hadifogságban róttam az ukrán mezőket, menetszázadom - amellyel kijöttem, s ahol becslésem szerint mintegy harminc volt bánhidai szolgált - vonult tovább vissza, hazafelé. Előbb az északi Kárpátokban dolgozott, majd átvezényelték Békés megyébe. A szovjet csapatok azonban már 1944 vége felé áttörtek a déli Kárpátokon, s a fiúk itt hamar felszabadultak. Információs forrásom e tekintetben Dénes György volt, aki végig talpalta ezt a Bánhida - Ukrajna - Békés megye utat. Nagyobb atrocitások nélkül. Lehet, voltak honi századok, amelyek sötétebb emléket hagytak maguk után, mint amilyeneket én festek, de globálisan ez a különbség megvolt - ha határvonalat próbálunk húzni -Szálasi hatalomra jutásáig. A munkaszolgálatos sors másik földrajzi zónája, a Don-kanyar. Hatalmas irodalma van e frontszakasz zsidó és keresztény századainak szenvedéseiről, én hadd idézzem csak nagybaczoni Nagy Vilmos hadügyminiszter (ember az embertelenségben) visszaemlékezéseinek néhány a doni látogatását követő intézkedéseiről írott sorát. „Megszüntettem a munkaszolgálatosok fogolykénti kezelését. Elrendeltem, hogy ellátásuk megfelelő legyen. A megkívánt munkateljesítményt ne éhező emberroncsokból kényszerítsék ki. Elrendeltem, hogy a betegeket és a szolgálatra alkalmatlanokat azonnal le kell szerelni. Eltiltottam a rossz bánásmódot és a testi fenyítést.” Nem véletlen, hogy a németek és a magyar szélsőjobb nyomására 1943-ban Horthynak le kellett váltania a minisztert. A következő terület, amely belevéste nevét a munkaszolgálat - egyben a második világháború magyar történetébe, a bori rézbánya. Mintegy hatezer, jórészt zsidó származású besorozott dolgozott itt, de voltak erdélyi székely szombatosokból és a fegyverfogást megtagadó Jehova tanúiból összeállított századok is. Rövid előtörténet: miután a németek lerohanták Jugoszláviát, kezükbe vették ezt a gazdag nyersanyagforrást, munkaerőre volt szükségük. Üzletet kötöttek a magyar kormánnyal és „bérbe kaptak” hatezer embert. Ezzel kialakult egy újabb horror-színhely. SS-haj- csárok kezén a bányában: emberek dolgoznak saját készítésű fapapucsban, olykor térdig vízben, gyilkos a hajsza — a lakótáborban barbár magyar keret őrizetében: verések, kikötések, kivégzések. De 1944 őszén Románián át közelednek a szovjet csapatok, a németek kiürítik a bánya-tábort. Két oszlopban indítják nyugat felé a munkaszolgálatosokat. Az egyiknek szerencséje van, jugoszláv partizánok felszabadítják őket, a legvéresebb kezű keretlegényeket kivégzik. Vannak muszosok, akik beállnak harcolni a németek ellen. A másik oszlop a dunántúli halálmenet része lesz: már ott a közelben, Cservenkánál német és bosnyák SS osztagok agyonlőnek több mint ötszázat a menetelők közül. Az ország kettéoszlik több értelemben is. Keleten már a szovjet erők nyomulnak előre. Nyugaton - fogyó területen ugyan - német, nácibarát és nyilas uralom: folytatják a kilátástalan, esztelen háborút, az üldözéseket, az
