Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
Emlékezés a bánhidai munkatáborra 117 Különbségek és variációk A helyzetünk tehát 1940 és 1945 között különböző módon alakult: a háború állása, országunk belső állapota, az időszakok és a századok földrajzi elhelyezkedésének függvényében. A keleti front - elöljáró példának említve - 1942-43 telén maga volt a pokol, de a keleti frontról 1943-44 telén én semmi ilyesmit se mondhatok el. Ellenkezőleg, ha nem igyekeznék minél előbb eljutni fő mondanivalómhoz, Bán- hidához, szólhatnék arról, milyen emberséges, segítő szerepet játszott ottani állomáshelyünkön Király Béla vezérkari százados. (Később az ötvenhatos forradalom nemzetőrségének parancsnoka.) Én magam nagy vonalakban négy fő földraj zi-idő- rendbeli zónát különböztetnék meg. Az 1940-44 márciusáig honi elhelyezettek - a Donhoz kiküldöttek - a bori rézbányának eladottak - az 1944-45-ös dunántúli halálmenet áldozatai. A honi munkaszolgálatról, tehát azokról a századokról, amelyek 1940 és 1944 tavaszáig, nyaráig - a német megszállás okozta sorsfordulóig — Magyarországon dolgoztak, keveset olvasni. (Kivéve természetesen Bánhidát, amelyről később bőven én magam számolok majd be.) A rendelkezésemre álló források inkább a kegyetlenebb, a drámaibb, a sok áldozatot, szenvedést követelő területekkel és időszakokkal foglalkoznak. De hát itthon is voltunk, itthon is szolgáltak kmsz-századok. S felteszem, hogy kezelési módjuk nem különbözött sokban a miénktől. Apámat például 1940-ben behívták Kőrösmezőre, két-három hónapig valamit dolgoztak, aztán haza- küldték az egész csoportot. Apám 51 éves volt már. Ebből is látszik, hogy kezdetben a katonai vezetés is bizonytalankodott, miként hajtsa végre a feladatot. (Később megtalálta a módot!) Úgyhogy kérem, egy honi tábor életének részletes megismerését igénylők elégedjenek meg majd az én bánhidai beszámolómmal. De ide kívánkozik még egy személyes „szelíd” példám, ha röviden is. 1943 őszén egy menetszázadhoz vezényeltek Bácsszentivánra. Parancsnokunk Wodiáner főhadnagy, (sajnos sem keresztnevére, sem a század számára nem emlékszem). Arra azonban igen, hogy a pletyka szerint Horthynénak távoli rokona s ezért nem is küldik ki velünk a frontra. Nos, az itteniek azzal fogadtak, hogy ez a néhány hét valóságos üdülés lesz, mert a főhadnagy igen jól bánik velünk és éppen hogy az a keretlegény kap büntetést, aki gorombáskodik a munkaszolgálatosokkal. Igaz, amint megérkeztünk a front mögötti Proszkurovba, a teljes Wodiáner-keretet pillanatok leváltották. Nem emlékszem azonban olyasmire, hogy az új főhadnagy bántott volna bármelyikünket is. S még egy visszaemlékezés honi táborra. Egy olvasói levél, amely a Magyar Nemzet szerkesztőségébe érkezett 1992 augusztusában válaszul arra, hogy Bánhidáról írtam lapomban. A levél címe: „Nem tettek rá még egy lapáttal.” Egyebek között így írt: ’’Jómagam 1944 áprilisában lettem munkaszolgálatos. Hamar felismertem, hogy ugyanazon hadsereg kebelén belül „kétféle” munkaszolgálat létezik. Az egyik a honi, amelynek keretében az elöljárók kevés kivételtől eltekintve, nem teszik túl magukat a szabályzatban előírtakon, csupán a „hagyományos” szekatúrákat rendezik a legénységi állománnyal. A munkaszolgálat keményebb változata a frontterületi, ahol a parancsnokok és beosztottjaik Isten után az elsőknek tekintendők, hacsak nem számítják magukat annak elébe.
