Szekszárd a XX. század első évtizedeiben - Tanulmányok és képek (Szekszárd, 2002)
Cserna Anna: A város hivatala (1905-1929)
földműves réteg vagyonosodása elmaradt. A népessége számottevően nem nőtt, a fő közlekedési vonalak elkerülték, az ipar nem fejlődött ki. Megőrizte mezővárosi egyéniségét, a bortermelői mivoltát, a polgárai pedig a kistermelői mentalitást. 14 A kapitalizálódás körülményei között az egykori mezővárosi előnyök elvesztették jelentőségüket, a továbblépéshez pedig lehetőségek mellett nem kevés bátorság kellett a település vezetői és a lakói részéről. Ez a bátorság leginkább 1904-ben Szekszárd várossá válásának kezdeményezésében nyilvánult meg, mert abban nem a gazdasági tényezők, hanem inkább a presztízs jellegű érvek játszották a főszerepet. Ezek közül talán legnyomósabbnak tűnt, hogy a nagyközségi szervezet kerete már korlátozta a közel tizenötezer főt számláló, történetesen megyeszékhelyű település igazgatását. Ilyen méretű, városias község és a kisközség funkciói közti különbségek nem számítottak az egységesen használt községi kategória miatt. Ez a „lekezelés" különösen a főhatósághoz benyújtott ügyek elbírálásakor nyilvánult meg. A város vezetése úgy vélte, hogy a törvényszerinti „túlságos gyámkodás" már akadálya a fejlődésnek. Szekszárd számára egyetlen alternatíva kínálkozott, vagyis előrelépni, és nem visszamenni. 1 ^ Hirling Ádám főjegyző, leendő polgármester a rendezett tanácsú városi szervezet mellett úgy érvelt, hogy a vármegye közvetlen joghatósága alatt a szélesebb jogok, és a nagyobb anyagi lehetőségekkel járó átalakulás szolgálja majd a „község haladását és a polgárok szabadságát". Az eddigi tapasztalatok is azt igazolták, hogy a kormányprogram is elsősorban a városokat részesítette kedvezményekben. Kaposvár és Veszprém sikertörténete is arról szólt, hogy az intézményi hálózat is csak ily módon elérhető támogatásokból épülhet ki. Nem kis szerepe volt a garanciát is jelentő személyiségének e lépés megtételében, az igenlő válasz meghozatalában, a képviselőtestület pozitív hozzáállásában. Ugyancsak ő fogalmazta meg a kétkedők kérdését, „vájjon a mi viszonyaink között szükséges-e, hasznos-e a rendezett tanács?". Valóban kétségesnek látszott, hogy a gazdasági, kulturális tekintetben felhalmozódott adósságok leküzdése lehetséges-e olykép-
