Tanulmányok Tolna megye történetéből 11. (Szekszárd, 1987)

Szenczi László: A közoktatás fejlődése Tolna megyében 1868-1900 között • 55

ti büntetéssel. A cikkíró - Várkonyi Sándor - okfejtésében elfogadható is található. Szerinte, míg más eszközök állnak rendelkezésünkre, addig a büntetéshez nyúlnunk nem szabad. Ha a tanító szereteteten alapuló tekintéllyel rendelkezik, ha bánásmódja nem szeszélyes, ha kegyét nem pazarolja, de nem is engedi hízelkedéssel kicsikarni, ha elégedetlensége, roszszallása nem pillanat műve csak, akkor az ilyen tanítónak arcvonásai, szavai, hidegebb magatartása jobban büntet, mint a bot és vessző. Elfogadható, hogy a jó tanító jó fegyelmező egyéniség is. Aki jól tanít, az jól is nevel, aki pedig jól nevel az fegyelmet tud tartani. Az ilyen tanító mindent úgy rendez, szervez, irányít, hogy igénybe vegye a tanuló figyelmét, szorgalmát, akaratát, erejét, egyszóval mindenét, amire a nevelésnek szüksége van. Az ilyen tanítónak nem kell büntetnie. Ha az oktatás, mely nem parancsokból áll, az intő jellegű intézkedések erdménytelenek maradnának, akkor következhet a büntetés, amely bot is lehet. Ezt a végkövetkeztetést már nem fogadhatjuk el, mert a bot még ekkor sem lehet fegyelmező s még kevésbé nevelőeszköz. A faddi tanítói gyűlés (1883. május 15.) is a bot mellett tört lándzsát. Számos olyan eset van - vélekednek a faddi gyűlés résztvevői -, hogy a gyermeken csakis a szigorú testi fenyítés segít. Az előadó, aki egyben a Tolnamegyei Közlöny 1883. május 20-i számának cikkírója is, a „Bot az iskoléban" című cikkében felteszi a kérdést: „Mi lesz akkor, ha a tanító keze meg van kötve?" A vessző éppoly szükséges, mint a mindennapi kenyér - hangoztatja a cikk írója, s arra hivatkozik, hogy a walesi herceget is megverte az apja. Aki a gyermekét valóban szereti szögezi le - az a vesszővel is az erény útjára tereli. A vessző mellőzését majomszeretetnek nevezi. Sajnos, megyénkben nem találkozhatunk olyan pedagógiai nézettel, mely elítélte volna, vagy csak bírálta volna a botbüntetést, az úri rendszer alázatos szolgálatára nevelés eszközét, a személyiséget megszégyenítő fenyítési módot. Végezetül említést teszünk az úgynevezett magyarosítási törekvésekről az oktató-nevelő munkán belül. Az 1879. évi XVIII. te. a magyar nyelv kötelező tanítását rendelte el a hazai összes népiskolában, s megállapította, hogy ezekben az iskolákban csak a magyar nyelvet tanítani tudó tanítók taníthatnak. A VKM 1885. május 28-i 20301. sz. alatt kelt rendelete szerint azokat a tanítókat, akik nem tudnak magyarul, el kell bocsátani állásukból.

97 1884/85. tanévben Tolna megyében 44 község kizárólag német, 4 község német és szerb, 14 község pedig magyar és német. A megyében vannak olyan vegyes ajkú községek, ahol a lakosság nemcsak nem magyarosodik, hanem inkább a magyar germanizálódik.

98 Ezért adnak nagyobb hangsúlyt a magyarosítás kérdésének. Ennek elősegítésére Tolna vármegye a millenniumi évforduló tiszteletére 1894. évi június és október hónapokban tartott közgyűlésein 148. és 422. számok alatt határozatot hozott alapítvány létesítéséről. Ennek az alapítványnak a címe: „Tolnavármegye magyarosítási illetőleg Közművelődési alapítványa." Alaptőkéje: 114560 Korona készpénzben. Az alapítvány célját a határozat így jelöli meg: Annak keresztül vitele, hogy Tolnavármegye minden lakosának anyanyelve magyar legyen. A határozat szerint az alapítvány rendeltetése: Az alapítvány kamatainak 5/6-od részét a magyar nyelv terjesztésében élenjáró tanítóknak, óvónőknek adja ki az odaítélő bizottság. Ugyanakkor a kamatok 1/6-od részét pedig a népiskolákban jó előmenetelt tanúsító s a magyar nyelvben társalgási készséggel bíró nem magyar ajkú tanulók, főleg leánytanulók jutalmazására, ösztöndíjakra, ifjúsági egyletek magyarosító tevékenységére kell fordítani. A határozatot a Belügyminisztérium 1895. évi 23672. számú rendeletével jóváhagyta." Az első jutalomdíjak kiosztására azonban csak évek múlva került sor az adminisztráció elhúzódása miatt. 1902-ben kerülnek először kiosztásra a díjak.

100 90