Tanulmányok Tolna megye történetéből 11. (Szekszárd, 1987)

Szalai Károly: Tolna megye földmunkás-szegényparaszti tömegeinek helyzete és mozgalmai a századforduló táján (1890-1907) • 183

népszámlálók még 1910-ben is, hogy a kereső cselédeknek csupán 71%-a tudott olvasni.

84 Az 1889-ben született Fekete János, volt bölcskei kocsis béres szerint újságot nem olvastak, de hozzá is jutottak volna - nem engedték.

85 Gondolatsorunkat összefoglalva elmondhatjuk, hogy a puszták népe volt a magyar parasztság legöntudatlanabb, legszámkivetettebb rétege. Nem is fogták fel eléggé társadalmi helyzetüket - hiszen alig tudtak valamit a való világról, országról, politikáról, pártokról egyéniségük pedig szinte hiányzott. Mégis 1905-ben a szervezett napszámos sorstársaik hatására ez a mozdulatlannak hitt népréteg is megmozdult, hallatott magáról. III. FÖLDMUNKÁS- ÉS SZEGÉNYPARASZT MOZGALMAK TOLNA MEGYÉBEN A SZÁZADFORDULÓN 1) A 90-es évek első felének küzdelmei köztudomású, hogy a földmunkásmozgalom a Viharsarokban bontakozott ki először. Itt találkozott elsőként a harcos múltra visszatekintő demokratikus paraszti küzdelem a szociáldemokrata munkásmozgalommal. Eredmény: a 48-as körökből kiszorult, az új „48at" előkészíteni kívánó mezei munkások 1890-ben - a Szociáldemokrata Párt születésének évében - munkásköröket alakítottak. A következő évben lezajlottak az úttörő agrárszocialista megmozdulások. Ha a 90-es évek elejének levéltári iratait, illetve megyei sajtóját átlapozzuk - Tolna megye szegényparasztságának szervezkedéséről alig találunk adatot. Annál inkább képet alkothatunk a fokozódó nyomorról, s a nyomában járó elégedetlenségről. Nem telik el úgy hét, hogy ne olvashatnánk a sajtóban vagy a levéltári iratokban a filoxéravész elharapódzásáról, a gabonaárak fékezhetetlen zuhanásáról, és az adózó nép kimerültségéről. Az alföldi munkásmegmozdulások - szűk körű kommentálása kapcsán a helyi lapok a szocializmus jövőjéről kezdtek cikkezni. Intelemnek szánták a tiszántúli zendülések sikertelenségét, egyben azonban figyelmeztettek arra, hogy a „kortünetek" a megye legrosszabb életviszonyok között tengődő lakosai között, a mezei munkásság körében már mutatkoznak. Egyesek már felismerték, hogy az ébredő munkásmozgalommal szemben nem lehet eredményt elérni a köztörvényes büntettek megfékezésére alkalmazott eszközökkel: „szuronyok hatalmával a... lázadásokat, még ha nagyobb arányokat öltenek is, mindenkor el lehet fojtani, de a tűz végleg nem alszik el, hanem alattomban terjed tovább - tovább." olvashatjuk egy korabeli híradásban.

1 1891/92 telén a kis házzal és a szőlővel rendelkező kisparasztok nélkülözése is már olyan mértéket ért el, hogy a szekszárdi bíró naiv felhívással fordult a jobbmóduakhoz: az új termésig vállalják át azok adóját. Ezek után furcsán hatott a sajtóban megjelent azon vélekedés, miszerint a szocializmus eszméje már csak azért sem léphet fel Tolna megyében, mert itt a lakosság még nem jutott el a létért való küzdelemben a reménytelenségig. Sőt - a Tolnavármegye c. lap 1892 decemberében büszkén hirdette, hogy a szocializmus eszméje semmiképpen sem terjedhet el hazánkban, mert Európában „sehol sem találunk olyan talajt, hol a mai társadalmi és állami rend olyan szilárdan állna, mint nálunk".

2 1893-tól mindazon gazdasági baj, ami addig csak tünetként mutatkozott, hatványozottanjelentkezett - nyomában felgyorsult a parasztság földtől való megszabadulása és a lakóhelyének változtatásával járó átrétegződése. Különösen a korábban szőlőtermelő Duna menti nép feje felől kezdett fogyatkozni az otthont adó fedél. (Pl. Szekszárdon a korábban megszokott évi másfél millió forint borbevétel a 90-es évek elején egy évtizedre esett vissza.) Az itt található nagyközségek - Bátaszék, Szekszárd, Tolna, Paks és Dunaföldvár lakosai mind nagyobb számban hagyták el szülőföldjeiket s telepedtek le Budapesten, 199