Tanulmányok Tolna megye történetéből 11. (Szekszárd, 1987)

Szalai Károly: Tolna megye földmunkás-szegényparaszti tömegeinek helyzete és mozgalmai a századforduló táján (1890-1907) • 183

lenségét is. A falu közvetlen osztályellentétét mutatja a képviselőtestületek és a jegyzők gyakori ellenségeskedése. A magas községi pótadó miatt a községek szemben álltak pl. a privilégiumot élvező uradalmi falvakkal. Míg 1908-ban a dombóvári járásban a legnagyobb pótadót - 82%-ot Dombóvár község viselte, addig a legkisebbet - 10%-ot - Újdombóvár uradalmi falu fizette.

25 A cenzusos választójog alapján a 10 holdnál nagyobb birtokkal rendelkező parasztok tették ki a megyében az országgyűlési és a törvényhatósági választók nagyobbik hányadát. A liberális kormányzattal szembeni ellenszenvtől hajtva, de kellő osztályöntudat híján - a módosabb paraszti rétegek a nemzeti jelszavakat és 1848 örökségét valló függetlenségi pártra adták elsősorban szavazatukat. Ellentét feszült a falu belső életében is. A módos jobbára gazdag parasztok és a szegény, illetve nincstelen parasztok között. Azontúl, hogy a falusi burzsoázia kisajátította a szegényebb néprétegek munkaerejét, a falu közigazgatását is magához ragadta. A földmunkás és szegényparaszti mozgalmak idején az uralkodó osztály egészéhez integrálódva, az állam összes diktatórikus eszközét igénybe vette, a bérével és munkaviszonyaival elégedetlenkedő munkás- és cselédtömegekkel szemben. c) A kisbirtokos és a szegényparasztság A10 kat. hold alatti birtokos kategória a kisparasztságot és félproletár törpebirtokosokat foglalja magába. Tőkeszegénységük és bizonytalan egzisztenciájuk miatt szokás ezt a kategóriát - megkülönböztetésül a módosabb paraszti rétegektől - szegényparasztságnak is nevezni.

26 Természetesen míg a „szegénység" a kisparasztságra csak általánosságban, addig a törpebirtokosságra karakterisztikusan jellemző. Ez utóbbi rétegből könnyen át lehetett kerülni a birtoktalan, a szó valódi értelmében szegény paraszti kategóriába, az agrárproletariátusba. A kisparasztok voltak azok a földművelők, aki „azzal a minőségileg fejlett képességgel rendelkeznek, hogy szükségleteik határtalan és hihetetlen leszállításával fenn tudják tartani magukat."

27 Földdel, szerszámokkal és állattal való ellátottságuk nem garantálta számukra az újratermelést sem. így munkamegosztásuk fejletlen volt, önellátásra rendezkedtek be. Néhány adat a szegényparasztság termelési eszközzel való ellátottságáról. 1910-ben az ide sorolható paraszti birtokosok (kisparasztok-f törpebirtokosok) 74,8%-a az összes paraszti földterület 24,82%-át mondhatták magukénak. Az átlagos birtokterület 2,67 kat. holdat tett ki. Míg 1895-ben csak minden harmadik szegényparaszti gazdaságra jutott egy ló; addig az egyéb paraszti gazdaságokban átlagosan 2,1 ló dolgozott.

28 A parcellás parasztok létfenntartásukat csak részben tudták saját birtokuk hozadékából biztosítani - bérletre vagy feles, harmados földre voltak utalva. Gyakran vállaltak napszámos munkát is a környező nagybirtokokon és a „telkesek gazdaságaiban. 1906-ban a nagyszokolyi jegyző azt jelentette a főszolgabírónak, hogy „a birtokosok... 4-5 holdnyiként kiadták földjeiket learatásra olyan vállalkozóknak, kiknek maguknak is van némi földjük."

29 A törpebirtokosok és a teljesen birtoktalan földművelő munkások között a különbség elenyésző volt, legfeljebb a hitelképességekben tértek el, amennyiben az előbbiek birtokára hitelt nyújtottak. Azonban hiába vett parcellát a kapott hitelen, a magas kamat, a rossz termés a tőke körforgását ismét széjjelforgácsolás felé fordította. Hiába szorították a töredékföldesek életnívójukat a bérmunkásoké alá, gazdaságaik halálra voltak ítélve, szükségszerűen tönkre mentek, - proletársorba kerültek. Erre a folyamatra mutatott rá pl. a tamási főszolgabíró is 1905-ben, kimutatva, hogy a munkások száma az utóbbi években a tönkremenő kisbirtokosokkal igen megszaporodott.

30 A parcella csak a magántulajdon illúzióját jelentette. Valójában - mint ahogy azt Marx a múlt század közepén írta, a parcella 190