Tanulmányok Tolna megye történetéből 10. (Szekszárd, 1983)

Dóka Klára: Lecsapolások öntözések Tolna megyében (1885-1948) • 381

das kertjére 1913-ban kért öntözési engedélyt. A vizet a Kapósból kivezető árkon át kútba juttatta, innen pedig vízemelő-szerkezeten keresztül folyt az öntözendő területre.

118 1912^ben Tocef András Tamási községben létesített kertöntözést. A vizet a Koppányból, kézierővel, bolgárkerékkel emelte ki, és jutatta el az öntözőárokba. A keréken 20 db, egyenként 5 1 űrtartalmú kupa volt.

119 1918-ban Szekszárdon Fehér Lőrinc a Sióból 60 l/sec víz kiemelésével 30 kat. holdas kertjét öntözte.

120 összefoglalóan elmondhatjuk, hogy az első világháborúig a megye mezőgazdaságában az öntözés széles körben elterjedt. A belterjes gazdálkodás meghonosodása, a kertgazdálkodás fejlődése szükségessé tették nyári szárazság idején a csapadék pótlását. Elősegítették az öntözéseket a meglévő malmok is, ahol a duzzasztás eleve adva volt, és ez a vízenergia felhasználása mellett öntözőtelepek kialakítására is lehetőséget biztosított. A Dunántúl többi megyéjéhez képest jellemző, hogy a kertöntözések egy évtizeddel korábban honosodtak meg, ugyanakkor a technikai színvonal igen alacsony volt. Az első világháború előtt szivatytyúkkal csak a legritkább esetekben találkozunk, a réteknél a gravitációs öntözés, a kertekben a kézzel vagy igaerővel hajtott vízikerék volt általános. Az 1920-as években Eszterházy László alsómajsai bérgazdaságában permetező öntözést létesítettek. Az 1924-ben engedélyezett öntözőtelephez a felduzzasztott Koppányból vették a vizet, amelyből 400 kat. hold szántóterület öntözésére került sor.

121 Az öntözések a megyében az 1930-as években fellendültek. A Sió, Kapós, Sárvíz (Nádorcsatorna) kotrása, a patakok szabályozása után az egyenletes vízjárás az öntözésekre is lehetőséget adott. Másrészt az 1930-as években nagyobb intenzitással folyó vízrendezések után csak akkor vált a termőföld teljes értékűvé, ha annak öntözéséről is gondoskodtak. A legtöbb új öntözést a Kapós menti községekben rendszeresítették, ezután a Sió és Lajvér környéke következett. A Kapós menti tervek nagyrészét az említett Fejér Vilmos készítette, de szerepet kaptak a Székesfehérvári Kultúrmérnöki Hivatal munkatársai is. Az egyik legjelentősebb öntözést az Eszterházy hitbizomány Gyánt-pusztai birtokán (Tolnanémedi) létesítették. A tervet és műszaki leírást a Székesfehérvári Kultúrmérnöki Hivatal akkor még fiatal mérnöke, Rittinger Pál készítette. A terület nagysága 285 kat. hold volt, amiből 130 a Kapós, 155 a Sió mellett feküdt. A teknőszerű területet a két folyó és természetes magaslatok határolták. A vízszabályozások előtt, a XIX. század elején itt csak nád és sás nőtt, de a szabályozás után a felszíni vizek lehúzódtak, és rossz minőségű, savanyú fű nőtte be a területet. Az összegyűlt csapadékvíz a két folyó töltései miatt sem a Sióba, sem a Kapósba nem tudott lefolyni. 1927-ben ezért a kultúrmérnöki hivataltól lecsapolási tervet kértek, majd a munkára 1929-ben megkapták a vízjogi engedélyt. A vízszabályozás és lecsapolás befejezése után az öntözés egyre fontosabbá vált. A talaj felső része ugyanis turfás lápföld volt, amely száraz időben homokszemen porzott. A szárazság nyomán a savanyú fő kipusztult, de igen kevés széna termett, sőt sarjút egyáltalán nem tudtak kaszálni. A kiszáradó területet a magasabb részeken szántóként, a mélyebb völgyekben legelőként használták. A rétek megjavítására először a XIX. század végén létesítettek öntözést, amely „Fő-öntöző árokból", „összekötő árokból" és lecsapoló csatornákból állt. Bár az öntözőcsatornák a terület legmélyebb részén haladtak, csak akkor lehetett öntözni, ha a Kapós megáradt, mivel duzzasztás nem volt. Az új terv szerint a Kapós felduzzasztásával kívánták megépíteni az öntözőrendszert. Elképzelhetőnek látszott a szivattyúzás is, de féltek a nagy üzem398