Tanulmányok Tolna megye történetéből 10. (Szekszárd, 1983)

Szilágyi Mihály: Az újratelepülő Tolna megye (1710-1720) • 33

krajcárral számítva meg is lehet váltani. A kocsma és a mészárszék a „szabad évek" alatt a földesurat illetik meg, utána ősztől-tavaszig a községbelieké. A tűzifa és épületfa vágása megengedett és ingyenes. Állatok után nincs dézsma, a terménytizedelés országosan kialakult szokásjog szerint történik.

16 Tárgyalt korunkból rác települési szerződés nem maradt fenn, arról viszont tudunk, hogy az anyavári (sártornyai) uradalom új gazdája, Kersnarics Mihály soproni polgármester Decsen tartott egy Virág Ferenc nevű megbízottat, aki 1711 áprilisában arról tárgyalt a nála járó rácokkal, hogy „bízvást csak följöjjenek" Mohácsról, ahol a Dráván túlról visszavándorlók egy csoportja időzött.

17 Ugyanazokat a kedvezményeket (pl. 3 évi adómentességet) ígérte nekik, mint más földesurak („és a'mint más földesurak,' a' magok jobbágyaival megh egyeznek, ők is a' szerint se többre se kevesebbre nem fognak terheltetni"). Abban viszont nem sikerült megállapodniok, hogy a földesúri kilencedet is majd megadják. Az alkudozást folytatni akarja, ezért Virág Ferenc rövidesen Mohácsra utazik. Egyúttal azt is jelzi megbízójának, hogy az 1704-ben Véméndről, Cikóról és más szerblakta helyekről a Dráván túlra menekült lakosok jó része már visszatért elhagyott otthonába, sőt újabban sokan „szállottak meg" a szekszárdi apátság pusztáin is.

18 AZ ÖSI MAGYAR KÖZSÉGEK ÚJBÓLI FELTÖLTŐDÉSE A megtelepedés első éveiben az égető gazdasági gondok mellett a különböző nemzetiségű és vallású emberek összeférhetetlensége is fékezte a fejlődés kibontakozását. Ezt a földesurak egy része időben észrevette és a bátai és szekszárdi apát példáját követve a rácokat és a protestánsokat egy-egy községben összetelepítették; ezt követően már ügyeltek arra, hogy a következő években egy helységben lehetőleg azonos nemzetiségű és vallású emberek telepedjenek meg. Egy kölesdi anekdota szerint néhány évvel a falu betelepítése után gróf Mercy megkérdezett egy nagydorogi magyar embert, hogy miként lehetne gyorsan virágzó községet alapítani. Az idős magyar úgy vélte, hogy egyazon faluban kizárólag azonos felekezethez tartozókat kell letelepíteni. Mercy, az anekdota szerint, megfogadta az öreg tanácsát, és községeiben összeköltöztette az azonos felekezetűeket.

19 Ebből a megfontolásból alakult ki a tízes években Berekalja, Börzsöny, Szálka, majd később Alsónána, Grábóc és Medina rác lakossága. Teljes elkülönülésre azonban a községek túlnyomó részében sosem került sor; 1720-ban 13 községben vegyesen éltek magyarok, németek és szerbek. A Duna mente községei többségükben — különösen a Sárközben — megőrizték magyarságukat (Dunaföldvár, Bölcske, Madocsa, Baks, Gerjen, Fadd, őcsény, Decs, Alsónyék). A megye keleti felében a Gyönk, Simontornya, Felsőnyék és Bedeg határolta négyszögben minden mezőváros és falu megőrizte magyar jellegét; az 1710—1720. közti időszakban csak magyarokat fogadott be.

20 A századfordulón legnépesebbnek számító rác települések lakói (Döbrököz, Paks és Ozora) nem tértek vissza 1711-ben, s így az említett helyek magyar lakossággal töltődtek fel. A magyarok többsége ragaszkodott régi községéhez s a fegyverropogás elcsendesülésével visszatértek elhagyott portáikra. Az érzelmi okok mellett a tulajdonosi habitus is ösztönözte őket a hazatérésre; amiért annyit fáradoztak, nem akarták végleg veszni hagyni. 39