Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Szenczi László: A közművelődés helyzete Tolna megyében (1945-1948) • 247

telten Balló-díjas festőművész egyeduralkodó, ízlésirányító szerepe a küzdelemtől megtépázva került ki az izmos és új utakat kereső fiatal Sarkantyúval szemben."

167 Mindezek után vessünk egy pillantást arra, hogy a vármegye — a Szabadművelődési Hivatal és a Közművelődési Egyesület erkölcsi támogatása mellett — mennyire becsüli meg az itt élő vagy innen elszármazott művészeit? A szekszárdi költő unokaöccse, Garay Ákos festőművész 60 esztendős művészi pályával a háta mögött folyamodik támogatásért szülőmegyéjéhez 1946. december 23-án. A következőket írja: „80 éves koromban teljes támasz és más kereset nélkül vagyok — semmiféle nyugdíjat vagy kegydíjat sehonnan nem élvezek — és soha nem is kaptam —, vagyonom nincs és lakásomat is bombarobbanás érte, holmijaim jórészben elpusztultak. Képeket eladni nem tudok már egy év óta." A Budapesten élő agg Tolna megyei művész értéktárgyainak elzálogosításából, illetve eladásából tengeti életét. A művész kérését 1948 márciusában megismétli, mire a szülővármegye 250 forint egyszeri segélyt kiutal részére 1948 áprilisában és 1949. január hónapban. A művész örökbefogadási kérelmének teljesítésével együttjáró rendszeres támogatást azonban részére biztosítani nem tudja.

168 Hasonló örökbefogadási kérelemmel fordul az alispánhoz Szabó Dezső is 1948. február 20-án. Kérését úgy fogalmazza meg, hogy őt „az ország demokratikus átalakulása óta más vármegyében szokásos módon örökbefogadni szíveskedjék". A művész 41 évi művészi munkálkodás után szülővárosának, megyéjének és saját magának oly sok dicsőséget szerző évek után ragad tollat és kér segítséget. Annak a Tolna megyei művésznek a kérelme fekszik az alispán előtt, akinek képei megtalálhatók számos belföldi városban, múzeumban, vállalatnál, intézménynél és 12 külföldi országban, aki nem egy szekszárdi és Tolna megyei képével nyert magas díjakat (kétszeres Balló-díjat szekszárdi képeivel; Halmos Izor-díjat „Sárközi leány" című képével; a Műcsarnok elismerését szekszárdi képpel; a Képzőművészek Egyesületének jubiláris érmét ugyancsak szekszárdi képével nyeri el), aki számos művésztársulat tagja (Képzőművészek Egyesülete, Fészek Művészklub, Magyar Arcképfestők Társasága). A művész mindezek ellenére a centenáriumi évben mégis kénytelen így fogalmazni levelében: „A mostani súlyos gazdasági helyzet következtében az évek hosszú során át megalapozott és kiküzdött megélhetésem veszélyben forog." A művész felajánlja, hogy a vármegye jóindulatát szerény munkásságából származó képekkel megfelelő módon viszonozni fogja. Az alispán kikéri a vármegyei főügyész véleményét, aki szerint azonban „Jogi lehetőség nincs az örökbefogadásra, csupán néhány autonóm terület egyegy írót, festőt, zeneszerzőt, művészt jelképesen örökbefogadott és ennek folyományaképpen az illető részére bizonyos fizetési osztálynak megfelelő havi öszszeget fizettek támogatásként." Ezek után az alispán válasza így nyer megfogalmazást 1948. május 20-án: „fenti célra folyó évi költségvetési évben hitel nincs biztosítva, miért is a kérelem jelenleg nem teljesíthető."

169 Vármegyénk akkori anyagi helyzetének ismeretében részben megérthető, hogy nem tudott túlságosan bőkezű lenni a város, illetve a megye művészeivel. Erre nekik még meglehetősen hosszú ideig kellett várniok. Az elmondottak egyértelműen azt bizonyítják, hogy megyénk művészeti életéből elsősorban a képzőművészet emelkedik ki rendszeres és magas színvonalú kiállításaival és szakszerű tárlatvezetéseivel. Ezt mindenekelőtt az teszi 300