Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

azonban az ő kötelességük csak a telek és az építési anyagok biztosítására terjed ki. A két fél igazát „salamoni" döntésében a helytartótanács kénytelen volt elismerni, eszerint: a földváriak iskolaszerződése ilyen esetekre valóban nem intézkedik világosan, ezért a jövőben az iskolaszerződésekben mindenütt meg kell jelölni, hogy e felszerelések biztosítása kinek a kötelessége. A konkrét esetre vonatkozóan pedig úgy rendelkezik, hogy az uradalom „most az egyszer", kivételesen gondoskodjon a szükséges felszerelés biztosításáról (mert a városnak egyébként is vannak rendkívüli kiadásai) — a jövőben azonban az ilyen terheket a közösségnek kell viselnie.

47 De nemcsak a falvaknak, mezővárosoknak, hanem a magánföldesuraknak sem fűlött a foguk a szerződéses kötelezettségek megtartásához, ezek alól vagy igyekeztek kibújni, vagy —• egyszerűen megtagadták azok és az esetleges új igények teljesítését. Az elsőre példa a Somogy megyei Csepely: itt a falu lakossága magára vállalta, hogy iskolát épít, továbbá a református iskolamesternek 100 ft., katolikus segédtanítójának pedig 50 ft. jövedelmet biztosít évente — azzal a feltétellel, hogy a földesúr (a veszprémi püspök) ingyen megengedi a szükséges épület- valamint tűzifa kitermelését a földesúri erdőben és maga is hozzájárul (mindössze 50 forinttal, tehát a katolikus segédtanító fizetésének átvállalásával) a pedagógusok eltartásához. Bajzáth József veszprémi püspök erre nem volt hajlandó, arra hivatkozva, hogy Hajmáskéren és öskün két új iskolát is építtet, mások kijavíttatásáról is gondoskodik, ezért ezt az új terhet már nem tudja magára vállalni.

48 A főpapok mögött azonban nem maradtak le a világi földesurak sem: a rebellis szellemmel soha nem vádolható, és Tolna megye fejlődésében hosszú ideig meghatározó szerepet játszó herceg Eszterházy-família jószágigazgatója (Eötvös Pál) például a Sopron megyei alispán jelentésének tanúsága szerint ezért jelentette ki, hogy az egyik falusi tanító fizetésének megemeléséhez az uradalom nem tud hozzájárulni. Érvelése alapján — és ebben az esetben azt hiszem: Eötvös Pál az uralkodóval immár egységesen szembenálló magyar nemesség álláspontját is megfogalmazta — „a földesúr nem kötelezhető a közösség alkalmazottainak eltartására. Minthogy pedig a fiatalság oktatása a lakosság érdekeit szolgálja, őket kell rászorítani arra, hogy tanítóik részére jobb megélhetést biztosítsanak"/*

9 Mindezek együttes eredményeképpen a jozefinizmus üdvös elképzelései ezen a területen is megbuktak: az oktatási igazgatás tisztségviselői kötöttek ugyan szerződéseket a falvakkal és uradalmakkal, ezek rendelkezései azonban Tolna megyében is papíron, az írott malaszt szintjén maradtak — a népoktatás fejlődését nem sokban segítették. A jozefinista kormányzati rendszer összeomlásának előestéjén azonban már nemcsak a falusi elöljáróságok vagy földesuradalmak fordultak szembe az új és tiszteletreméltó népoktatási törekvésekkel, de a tanítók sem szolgálták úgy e koncepciókat, ahogy az tőlük elvárható lett volna. Ennek — az eddigieken kívül — a jozefinizmus „németesítő" politikája is nagymértékben oka volt: az iskolamesterek egyszerűen nem értették, hogy miért kell németet tanítani a legegyszerűbb falusi iskolákban, ott is, ahol egy szál német sem él. Általános volt a Juhász Mihály sárpilisi iskolamester által megfogalmazott vélemény a magyar anyanyelvű tanítói karban: „nem szükséges tudni németül, mert tsupa magyarok a tanítványok" (1789). Zavarokat okozott az „egy akolba terelés" politikája, a vallásilag és etnikailag vegyes iskolák kialakításának szorgalmazása is, a protestánsokból nem sikerült „kiirtani" a bizalmatlanságot, a gyanakvást, ragaszkodtak saját iskoláikhoz (a létrehozott vegyesiskolákat pedig nem tartották annyira magukénak, még akkor sem, ha ott oktatott az ő tanítójuk is). De az etnikailag vegyes népiskola létrehozása is — hiába vártak tőle például nyelvtanu158