Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

lásban nagy eredményeket — megfeneklett, ennek okát a simontornyai r. kat. tanító mutatja be világosan 1789-es jelentésében: „...mindeddig bé nem hozhattam a normál oskolának módját, mivel a magyar nem akarja, hogy németül tanullyon a gyermeke, a német viszontag, hogy magyarul tanullyon az ő fia". De más formában is kihatott a népoktatás légkörének megzavarására a német nyelv ismeretének erőszakos terjesztése: a jozefinizmus ugyanis a tanítói állás elnyerésének, illetve az abban való megmaradásnak feltételéül szabta a német nyelv ismeretét. E rendelkezés kiadása már több volt, mint bűn, súlyos hibának bizonyult, nemcsak azért, mert a kormányzat maga ellen hangolta az iskolamesterek jelentős részét, hanem azért is, mert ezzel veszélyes fegyvert adott a közoktatási igazgatás tisztviselőinek kezébe, lehetőséget nyújtott arra, hogy mindenféle „számlát" a német nyelv nem tudására hivatkozva „rendezzenek". Megítélésem szerint ilyen „számlarendezés" húzódott meg a Baróthyügy mögött is. Baróthy Mihályt ugyanis, a szekszárdi háromosztályos iskola III. osztályának tanítóját állásából kirúgták, ahogy ő írja: „mivel a' német nyelvet nem értem, Pachmann János nevő királyi inspector 87dik esztendőben, mintegy augusztus 16.-án kijővén Pétsről, az iskolákat tőlem tellyességgel elvette". Valami nézeteltérés lehetett a „Pachmann János nevő" tankerületi népiskolai felügyelő és a tanító között (ezt sejteti elöljárójának kissé pejoratív ízű megjelölése és az, hogy a korabeli ügyintézési gyakorlattól eltérően, elhagyta tisztsége mellől az „úr" szócskát), ezt valószínűsíti az is, hogy az elbocsátás a két tanév közötti időszak derekán történt meg (amikor semmi olyan didaktikai-pedagógiai kifogás nem merülhetett fel, amit az inspektor addig nem ismert volna) — ezt alátámasztja a városi elöljáróság tanúsítványának utolsó mondata is. Baróthy Mihály ugyanis panasszal fordult a helytartótanácshoz, kifejtette, hogy — bár 57 éves — 1761 óta „olly állhatatosan és szorgalmatossan tanítottam, hogy senki a' tanításomnak ellent nem mondhatott". A kor szokásainak megfelelően, állítását tanúsította is, mégpedig a szekszárdi tiszttartóval és a város elöljáróságával, utóbbi véleménye szerint „városunk szüleményeit az ő jeles taníttása által annyira hozta, hogy közülük sokan szolgálnak mind az Publicumnak, mind pediglen az Anyaszentegyháznak, de már mostanában megfosztatván taníttásátul, mivel az új norma szerént magát nem declarálta taníttónak lenni". A helytartótanács méltányolta a panaszt, úgy ítélte meg, hogy nem valamilyen neki felróható fegyelmi vétség miatt veszítette el állását, ezért méltányosnak tartotta, hogy teljesítse Baróthy Mihály kérését („énnékem valami kevés pensio-t .. . rendelni méltóztasson") és intézkedett, hogy — addig is, amíg más megoldásra nem nyílik lehetőség — a szekszárdi uradalom biztosítson részére valami deputátumot.

50 Ez megtörtént, Baróthy mester minden évben kapott 8 mérő búzát és 5 akó bort. Az ügynek csak egyetlen szépséghibája van: a leváltás 1787. augusztusában történt meg, a kérelmet viszont 1788. szeptember 9-én írta alá Baróthy Mihály. Miért várt vele egy évet? Megvárta talán, míg az általános politikai légkör kedvezőbb lesz számára? Vagy csak akkor jutott eszébe a sérelme, amikor Bachmann János népiskolai felügyelő ellen hajtóvadászatot indított főigazgatója, annak helyettese, valamint Bachmann néhány beosztottja (potenciális utódja)? Talán az ő ösztönzésüknek is szerepe volt a panasz és kérelem megírásában? Mindezeknek nagy a valószínűsége, a korabeli közoktatási tisztségviselők morálja nem volt túlságosan magas fokú, a források tanúsága szerint néha szinte megbénította a szervezet munkáját a számos intrika, „sározás", akció és ellenakció. Egy bizonyos: Baróthy sorsa nem emelte a tanítók munkakedvét, fokozta kiszolgáltatottság-érzetüket, hisz bárkit meg lehetett állásától fosztani, ha valamilyen kérdésben vitába keveredett elöljárójával. Ürügy bőven akadt rá. 159