Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

az iskolamesteri jövedelemnek), legfeljebb azt foglalják szerződésbe, hogy a település lakói megművelik a tanítói földet (a két újtelepes-faluban így nevezik a fél telek nagyságú fundust) vagy a kántorföldet (amint ezt a faddi tanítók esetében is láttuk). A legtöbb szerződés azonban nem „régi típusú", hanem egyszerűbb, „modernebb": a falu csak azt jelöli meg, hogy mennyi készpénzt és milyen alapvető mezőgazdasági terményekből, mennyit biztosít tanítójának évente egy összegben vagy esetleg negyedéves részletekben. Az iskolaszerződést kötő helységekben mindenütt fertályonként (negyedévenként) kellett a tanító részére átadni a készpénzfizetség esedékes részletét, a terménymennyiséget pedig vagy meghatározott időpontig (Faddon például Szent Mihályig, tehát szeptember 29-ig) vagy „a maga üdéjében". Ez a ködösnek tűnő meghatározás nem jelentette azt, hogy időtlen-időkig el lehetett húzni (szubjektív értelmezéssel) a deputátum megadását, a szerződő felek — tudván, hogy az „égiek" is beleszólhatnak a mezőgazdasági munkák befejezésének időtartamába — így határozták meg, hogy a megadott terményfajta betakarítását követő hetekben, „a maga üdéjében" kell e járandóságot a tanítónak megadni. Az iskolaszerződések mindenütt tartalmazzák azt is, hogy a falu és a földesúr az iskolamester, valamint az oskola szükségletére külön-külön mennyi fát (Dunakömlődön és Németkéren szalmát) biztosít — a tanító részére általában kétszer annyi fát adtak, mint az iskolának. Akár régi, akár új típusú a kontraktus — a „szerződő felek" mindenütt kötelezték magukat egy vagy két „világos tanterem" megépítésére, vagy ahol az iskolaépület megfelelt és erre lehetőség nyílt —a „bővítési" munkák elvégzésére. Ahol a régi iskolaépület az új követelményeknek már nem felelt meg, ott ezeket teljes egészükben mesterlakásnak hagyták meg — Faddon például egyiket a r. kat. iskolamester, másikat a ref. segédtanító részére — és a követelményeknek megfelelő új oskola felépítésére kötelezték magukat (Faddon ezt a falu központjában kívánták megépíteni). E szerződéseket is utolérte azonban a jozefinista reformkoncepciók sorsa: papírra rótt betűk maradtak, ennek egyik oka a rendkívül bürokratikus és hosszadalmas jóváhagyási eljárás volt. Tanulmányom 5. pontjának végén már említettem, hogy a faddi tanító még a szerződés megkötését követően 15 hónappal is azt volt kénytelen jelenteni: „a jelen való fizetésem még oda vagyon", ő ugyan reménykedett abban, hogy ezt megkapja — reményeiben azonban csalatkoznia kellett. A források tanúsága szerint a falvak, mezővárosok nagyobbik része úgy érezte: a szerződést rájuk erőszakolták, a terheket nem szabad-vállalásként vették a nyakukba, így, amikor a helyzet bármilyen okból megváltozott, nem voltak hajlandók megadni iskolamesterüknek a szerződés szerint neki járó pénzösszeget vagy terménymennyiséget. A szekszárdi bíró szerint például 1787-ben a tankerület népiskolai felügyelője fenyegetéssel csikarta ki a mezőváros elöljáróságából a „szabad" vállalást, márpedig a korabeli jogfelfogás szerint is a kényszer vagy fenyegetés hatására vállalt kötelem semmis.

46 De nem kizárólag Szekszárdon voltak nehézségek a szerződés végrehajtásával és nem is mindig ez volt az ürügy: az sokkal gyakoribb volt, hogy a homályosan vagy hézagosan megfogalmazott kötelezettségeket sem a földesuradalom, sem az érintett település elöl_ járósága nem vette magára. Dunaföldvár bírája például (Boldizsár István — a „misera communitas" nevében) már 1788-ban tiltakozott a helytartótanácsnál azért, mert az uradalom elrendelte, hogy a város az iskola részére kb. 200 forint értékben készíttessen iskolapadokat és egyéb bútorokat, pedig „ők a szerződésben a gyalog-, igás- és kézi munka elvégzésére vállalkoztak, e költségeket az uradalomnak — a kincstárnak — kell állnia". Az uradalom felfogása szerint 157