Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

címen mindössze 50 dénárt kap), másutt Összetett vagy csak termény-juttatás a tanító „bére" az ilyen harangozásért (Pariban 1 Ft + 4 PM búza, Koppányszántón 4 PM búza stb.) — akad azonban olyan falu is, amely ezért kenyérrel vagy borral fizette meg ludimagister-ét (Kakasdon 2 akó, Cikón 4,5 akó bort, Harcon viszont minden házaspártól egy kenyeret kapott az iskolamester ilyen címen). D) A GYERMEKEK OKTATÁSÁÉRT KAPOTT TANULÓPÉNZ (DIDACTRUM) JELLEMZŐI A negyedik — és ahogy már említettem volt, ekkoriban még igen gyéren csordogáló — iskolamesteri jövedelemforrás az elemi szintű oktató-nevelőmunka ellenértékeképpen nyújtott tanulópénz volt, amelyet hetenként — negyedévenként vagy évenként kellett az iskolába járó gyermekek szüleinek a mester részére megfizetniök (néha minden gyerek után, aki tanköteles volt, akár járt iskolába, akár nem). Említettem azt is, hogy a XVIII. század hetvenes éveiben Tolnában az iskolamesteri jövedelemnek mindössze l/7-e (14%-a) eredt ebből a forrásból, a „tanító" tehát saját falujában inkább az egyház mindenes szolgálója volt ekkor még, mint az elemi műveltség magvetője — ennek ellenére a tanulópénzre vonatkozó összeírási adatok is tükrözik a változás, a lassú fejlődés jeleit, segítségükkel sok figyelemreméltó következtetés levonására nyílik lehetőség. Lehet-e például abból az adatból levonni valamilyen konklúziót, hogy Mucsiban a — többihez viszonyítva nem is csekély — tanítói jövedelem több mint fele a tanulópénzből származott, vagy, hogy ez az arány Sárszentlőrincen is nagyobb volt 40%rnál? Szerintem igen — az átlagok mögött gyakran megbúvó ilyen jellegű eltérések, „végletek" mutatják a világ „forrásának", forgásának irányát, jelen esetben azt, hogy miképpen vált — néha éppen érdekeltsége révén — a falu intellektuális napszámosa a fiatalok nevelőjévé, valódi pedagógussá. Az ilyen konklúzió helyességén az sem sokat változtat, ha néhol a tanulópénzből eredő jövedelem nagysága elsősorban a segédtanító munkájának volt az eredménye, mert maga az iskolamester inkább kántori munkát végzett. Ez volt a helyzet több nagy mezővárosban, ahol vagy azért, mert a lakosság nemzetiségi-nyelvi összetétele tette parancsoló szükséggé, vagy azért, mert ilyen helységekben már fejlettebb volt az iskola belső szervezete (több osztály volt, ezért egy személy nem győzte az oktatási munkát) — több tanítót (segédet) kellett alkalmazni. E negyedik tanítói jövedelemforrás (mint említettem) nem bő hozamú ugyan, de a század hetvenes éveiben — az 1777-es összeírás tanúsága szerint — a megye három járásában már több, mint a stóla jövedelemből eredő összeg (az egyetlen kivétel — a völgységi járás). E jövedelemforrás legfőbb tétele a gyermekek oktatásáért járó tanulópénz — a három járásban összeírt 87 iskolamester közül 70 kap a tanulók szüleitől meghatározott összegű készpénzt, 8 ludimagister a pénz mellett még valamiféle terményt is, csak természetben fizetik a didactrum-ot 5 iskola tanítójának, végül 4 olyan falusi-mezővárosi iskolamester van, aki „ingyen" oktat (vagy ahogy a források néha mondják, „Freischule"-t tart), ilyen helyeken a gyermekenként járó tanulópénzek összegének megfizetését a helység elöljárósága vállalta magára (per aversionem). A didactrum nagysága az egyes falvakban jelentősen eltérő és néha nem is lehet pontosan megállapítani, hogy végül is összegszerűen mennyire rúgott a tanító ilyen címen kapott jövedelme, elsősorban azért nem, mert a heti-negyedévi vagy egész évi tanulópénzként megjelölt összeg mellett nem szerepel a másik adat (mint a dombóvári 146