Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

járás összeírásában sem): hány gyermek után kapta meg a mester a tanulópénzként megállapított összeget.

31 A tanulópénz összege 6,5 dénártól (ennyit kap minden iskolásgyermektől Hant tanítója) 1,5 forintig terjed (az alsónánai görögkeleti tanító kapott enynyit 6 tanítványa szüleitől). A legtöbb népiskolánál a tanulópénz összege negyedévenként 15—25 dénár, de a kutatónak alapos kételye van, nem hiszi, hogy ezt az összeget az iskolamesterek maradéktalanul meg is kapták. Nemcsak azért, mert az 1789-es összeírásban sok panasz hangzott el a didactrum megfizetésével kapcsolatban (e panaszok értékelésével később foglalkozom), hanem azért is, mert több faluban a tanító a „lakosok szegénysége" miatt ingyen oktat; másutt — mint pl. a faddi r. kat. tanítónál — a megye embere azt jegyzi meg, hogy a 10 gyerek mindegyike után 1—1 forintot kellene az iskolamesternek (ugye emlékszik, tisztelt olvasó a terméketlen szántóföldet birtokoló faddi tanítóra? erre!) kapnia, „de minthogy a lakosok fizetni nem tudnak vagy nem akarnak, ingyen tanít". Az összeírások tanúsága szerint a „tanítás" a legtöbb Tolna megyei helységben a téli hónapokra korlátozódott, ezt az összeírok gyakran kifejezetten fel is tüntetik, néha azt is megadják, hogy hány „téli" és mennyi „nyári" tanítványa van a mesternek és ezek után külön-külön milyen összegű a tanulópénz (Bonyhádon például a r. kat. tanító 50 téli növendéke közül 26 megmarad nyárra is — előbbiek 15, akik nyáriak is, összesen 40 dénár tanulópénzt fizetnek, igaz, hogy őket „az aritmetika 5 fajára is oktatja a mester"

32

). Utóbbi megjegyzés azonban arról is tanúskodik, hogy nem minden népiskolát látogató gyermeket tanítottak meg a század hetvenes éveiben legalább a négy alapműveletre, hanem csak a többre törő szülők „nyári" gyermekeit. Ezt alátámasztja az is, hogy a megfelelő kérdésre („mit tanít?") az összeírok szinte mindenütt azt írják be: „olvasni, írni és a hit alapjait" (legére, scribere et rudimenta fidei). A régebbi összeírásokban a kutató néha találkozik olyan adatokkal is, amelyek szerint az ÁBC-vel ismerkedők nem ugyanazt a didactrum-ot fizették, mint a „haladók" (lásd a 6/f. sz. táblázatban öcsényt); néha pedig azt tapasztalja, hogy az írástanulók „tandíja" magasabb volt, mint azoké, akik csak az olvasással ismerkedtek (erre a következő, 7. pontnál visszatérek). A tanulópénzre vonatkozó adatokat értékelve szembetűnik az az eltérés, amely már a párbérfizetés kapcsán megmutatkozott a református népiskoláknál: az tudniillik, hogy a református iskolák jó részében a tanító nemcsak készpénzt, hanem csirkét vagy terményt is kapott didactrum fejében a gyermekek szüleitől (1. a 6/f. sz. táblázatot). Végül még egy jelenségre fel kell hívnom a tisztelt olvasó figyelmét, arra, hogy a tanítók egy részének módja és lehetősége nyílt, hogy külön díjazásért külön leckéket adjon tehetséges, vagy ambiciózus illetve tehetős szülőkkel rendelkező fiataloknak, akik grammatikai iskolába (algimnáziumba) vagy gimnáziumba pályáztak — és az így szerzett jövedelem esetenként felülmúlhatta évente az iskolai oktató-nevelőmunkáért kapott jövedelem nagyságát is. Erre most csak egyetlen példát hozok fel: Baróthy Mihály mestert Szekszárd város „pápistasága" 1761-ben azért fogadta fel, hogy „diák gyermekeink mellett instructor légyen" és úgy tanítsa meg „a declinistákot, minor-parvistákot, majorparvistákot és principistákot", hogy „énénd mindgyárt grammatikára léphessenek". Ezért vállalták, hogy 100 forintokat, megfelelő mennyiségű gyertyát és tűzifát biztosítanak számára, amellett megengedik neki, hogy vidéki gyermekeket is tanítson.

33 Baróthy mester élt is az engedelemmel, legalábbis erre utal a tolnai iskolamester 1771-es panasza azért, mert „a lakosok gyermekeiket át10* 147