Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)
Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105
Más terményeknél is jelentős differenciák mutatkoznak: a kukorica holdja például Pincehelyen 10, Kónyiban csak 4 mérő termést adott a tanító jövedelmébe; a zab tiszta hozama pedig Tamásiban 4, Felsőnyéken viszont 10 pozsonyi mérő volt holdanként. E jelentős különbségek mögött két ok húzódik meg: néhol a ravaszkodás, az, hogy az iskolamester e „kozmetika" segítségével akart elérni valamit, vagy legalábbis ehhez argumentumokat kívánt kovácsolni magának. Kétszáz esztendő távlatából már nagyon nehéz „megfogni" az eféle magatartás indítékait, de legyen szabad megjegyezni, hogy a derék (már említett) faddi tanító jövedelme 1776-tól 1777-ig figyelemre méltó mértékben megnőtt: 76-ban a közösségtől 40 Ft készpénzt és 80 mérő búzát kapott párbérként — egy évvel később viszont ezen a jogcímen 57,5 Ft pénz és 115 mérő búza behajtásáról kellett gondoskodnia; ilyen körülmények között talán már teherré vált számára a néhány hold („értéktelen") szántó megművelése, kifizetődőbb lett neki, ha földje megmunkáltatása helyett inkább a híveket sarkantyúzza kötelességük teljesítésére. Erre utal az a sok sirám is, amit 1777-től kezdve hallunk Fadd r. kat iskolamesterétől hívei szegénységéről, illetve a fizetség megadásának „nem-akarásáról". A másik ok objektív: a tanító rossz helyen (vagy, ahogy a kakasdi iskolamesterről írják 1777-ben — a legrosszabb helyen, „in pessimo loco") kapta meg a földjét és éppen emiatt „alig adja az vissza a belevetett magot". Különösen az olyan helységekben jellemző ez a gyakorlat, ahol sűrűn változott a tanító személye, ahol az iskolamesterek gyakran és könnyen álltak tovább — ott néha a falu (érthetően) ilyen magatartást tanúsított. A „vándormadár-vonulás" azonban más módon is kihatott a tanítói jövedelem alakulására: többször előfordult, hogy a hiányzó iskolamester földjét a közösség sem ősszel, sem tavaszszal nem munkálta meg (nem bízott abban, hogy sikerül tanítót kapni, nem volt, aki a munkák elvégzését szorgalmazta volna stb...), így az új tanító — aki rendszerint Szent György-napkor állt szolgálatba, a barompásztorokhoz hasonlóan, tehát a gazdasági év derekán — panasszal kezdte tevékenységét, mint azt Bölcske ifjú ludimagister-ének esetében láthatta a tisztelt olvasó. A szénajuttatással kapcsolatban az összeírok vagy két- vagy négyökrös (bijugalis, illetve quadrijugalis) szekérben adták meg rendszerint e deputátum nagyságát, összegét pedig 2, illetve 4 forintban — de ha a széna minősége gyenge volt vagy bizonyos körülmények miatt munkaigényesebb volt a kaszálás, gyűjtés, illetve hazahordás, csökkentették (néha felére is) a termés becsült értékét. A tűzifa-„ellátmánnyal" kapcsolatban két körülményre kell felhívnom a tisztelt olvasó figyelmét, az első: a régebbi tabellák gyakran csak szabad fáizásról (libera lignatio) beszélnek, de nem jelölik meg, hogy ennek mértéke milyen határig terjed, ez azt jelenti, hogy a ludimagister — mint a falu bármelyik lakója — annyi fát vághatott a kijelölt erdőrészben, amennyi saját szükségletére kellett. Amint azonban a kormányzat állandó nyomása és a lakosság számának gyors növekedése következtében — előtérbe került az oktatás (és a kántori feladatok ellátása is nehezebbé vált), ezt a terhet levették a válláról és a (falu) közösség vállalta magára a mester és az iskola számára szükséges fa kitermelését, hazaszállítását. A régi gyakorlat továbbélésének jeleként még az 1777-es összeírás sem tesz különbséget (a nyolcvanas években megkötött iskolaszerződésektől eltérően) e kétféle szükséglet biztosítása között. Ezek az összeírások tehát beszámítják a tanítói jövedelembe azt a tűzifát is, amelyet a ludimagister az oktatás legelemibb feltételének biztosítására (a tanterem befűtésére) használt fel — 138