Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

a nyolcvanas években azonban már a szerződések túlnyomó többsége különválasztja az iskola, valamint a tanító tűzifa-járandóságát és csak az utóbbit számítja föl a tanítói jövedelembe. (A differenciálás hiánya vagy megléte azonban arra is utalhat, hogy egy bizonyos időszakban még csak a mesterlakásban folyt az oktatás, tehát a szükségletek helyileg sem különültek el — később viszont, a tanterem vagy a külön schola-ház megépítésével a különbségtétel szükségessé vált; az ilyen következtetéseket azonban más jelenségnek is meg kell erősítenie ahhoz, hogy ebből e jelentős fejlődésre lehessen következtetni). Az átmenetiség másik jeleként az összeírások tanúsága szerint a hetvenes években néhány faluban úgy biztosítják az oskola tűzifaszükségletét, hogy a gyermekek naponként (dietim) magukkal hoznak egy darabka fát, amellyel a tantermecske (cubiculum) aznapi fűtését biztosítják. Néhány Sárvíz vagy Duna mellett fekvő településen (Nagydorog, Kajdacs stb.. .) a tanító tűzifa helyett nádat kap, a két újtelepes községben (Dunakömlőd, Németkér) viszont szalmát — de akad mezőváros (Pincehely), ahol a deputátum. azaz a természetbeni ellátás helyett 1777-ben készpénzt kapott a tanító (valószínűleg azért, mer tűzifaszükséglete más forrásból már biztosított volt). Végül egy utolsó megjegyzés: egyes iskolamestereknél az esztendőnként járó tűzifa mennyisége feltűnően nagy (Bátaszéken 20, Szakcson 15, Kónyiban 14 öl stb .. .), másutt feltűnően kevés vagy teljesen hiányzik. Megítélésem szerint ez valószínűleg annyit jelent, hogy a megváltozott gyakorlat (az, hogy a közösség magára vállalja a tüzelő biztosítását) nem egy csapásra terjedt el a megyében, ilyen helyeken tehát megmaradt még a tanító szabad fáizási joga, szükségleteiről ezért — mint a jobbágynak és zsellérnek — saját fáradozásával vagy költségére magának kellett gondoskodnia. Erre egyébként néha ott is szükség volt, ahol a közösség formailag (papíron) levette az iskolamester válláról ezt a gondot, mert, ahogy az 1777-es összeírásnál Várasd és Apar ludimagister-e elpanaszolta a megye embereinek: „a vizitáció alkalmával ígéretet tettek 6 öl fa biztosítására, de eddig alig kapott egy keveset". Meg kell még jegyezni, hogy a korabeli élet és gyakorlat színes tükreként, néha az iskolamester (a többi korabeli „közalkalmazotthoz" hasonlóan) különleges jövedelemforrásokkal is rendelkezett: Szekszárd egyik tanítója például minden évben kapott az uradalomtól egy süldőt (majalem) vagy ennek megváltásaképpen 6 forintot. Ellenszolgáltatásként mit nyújtott érte? A másik két tanítót miért mellőzte az uradalom? Ilyen helyzetekben a kutató találgathat, imígyen: ez a tanító valószínűleg valamilyen rendszeres munkát végzett az uradalomnak és ezt honorálta a tiszttartó ilyen formában. De másutt az uradalmak vagy a falu lakosai nem honorálták külön az iskolamesterek ilyen természetű (nem hivatali kötelességük körébe tartozó) munkáját? Azt hiszem: e kérdésre csak igenlő választ lehet adni, az ilyen adatok viszont arra indítják a kutatót, hogy ne mindig vegye készpénznek az összeírási adatokat és csak óvatosan higygyen a tanítói nyomort ecsetelő sirámoknak. B) A TANÍTÓI PÁRBÉR NAGYSÁGA A másik tanítói jövedelemforrás a hívek által biztosított pénzbeli és természetbeni adomány, a párbér, amelynek 1723 óta elsődleges rendeltetése Magyarországon a plébános (és a tanító) eltartásának biztosítása. A XVIII. sz. hetvenes éveinek tanító-összeírásai szerint párbérből származott a tanítói jöve139