Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

hez). Gyulassy Ferenc 19 éves ozorai (nemes) fiatal azonban (bár csak közepes képességekről tett tanúbizonyságot), még a tanfolyam befejezése előtt „eltávozott a herceg Eszterházy-féle birtokra írnoknak" —, de erre az útra lépett Bolf Márton 22 éves paksi fiatalember is.

25 Ilyen esetek nem húzódhattak meg a faluban évek óta elismeréssel működő tanító „elköltözésének" vagy „pályaelhagyásának" motívumai között? Szerintem feltétlenül —, már csak azért is, mert az írnokutánpótlást könnyebb volt helyben megkeresni, mint egy távoli város tanítóképzőjében. De nem ösztönözhette a tanítót maradásra (vagy legalábbis — nem erősítette a csábítás szirénhangjaival szembeni ellenállóképességét és erejét) az a számos konfliktuslehetőség sem, amely papja vagy gyakran a hívők (egy része) és közte kialakulhatott. Ilyen esetekben könnyen mondott igent az állam tisztviselőinek, akik szinte mindig kerestek jegyzőt vagy írnokot a földmérési munkák végrehajtásához, de a török háború időszakában is jóformán leküzdhetetlen nehézséget jelentett számukra — a kellően felkészült eméberek hiánya miatt — a hadsereg részére történő szállítások lebonyolítása, a lakosság részéről adott (vagy tőle erőszakosan elvett) termények kifizetésének adminisztrálása. Figyelemre méltó, hogy a völgységi járásban volt a legkisebb a fluktuáció — ebben talán az etnikai idegenség és egymásra utaltság összetartó ereje mellett az is szerepet játszhatott, hogy itt a falu életébe a tanítók nagy része „beilleszkedett": saját házat épített (vagy vásárolt), ezért nehezebben ..mozdult", jobban számításba vette, hogy neki mindenféle ambícióját saját közösségében kell megvalósítania, tehát menekülés helyett elsősorban a körülményeket kell alakítania. A tanítói létszám fejlődését mutató adatok értékeléséhez azonban még egy megjegyzést kell fűznünk a végső következtetések levonása előtt. Ez pedig az, hogy a hetvenes évek összeírói a segédtanítót nem sorolták az iskolamesterek közé, még a nevüket sem említik meg jelentésükben. Pedig az 1. sz. táblázat is tanúsítja, hogy már az első (1771-es) összeírás időpontjában körülbelül 15 ludimagister mellett működött praeceptornak, vagy néha instructornak nevezett segédtanító: elsősorban a nagyobb településeken (mezővárosban), ahol az iskolamester nagy kántori elfoglaltsága miatt nem tudott eleget foglalkozni az oktatással. Erre ösztönözhetett az a helyzet is, hogy nagyobb vegyes lakosságú helységekben másnyelvű gyermekek is látogatták az iskolát, ezeket olyan segédtanító oktatta, aki az ilyen tanulók anyanyelvét az iskolamesternél jobban ismerte (néhány mezőváros elő is írta a ludimagisternek, hogy a neki nyújtott készpénz-támogatásból magyar és német segédtanítót kell „tartania"). Mégis: az összeírások legfeljebb annyit árulnak el, hogy a mesterek segédtanítót is „tartanak", nevüket azonban már nem tartják említésre méltónak. Miért? Formailag azért, mert az összeírási utasítás az iskolamesterekre vonatkozik, valójában pedig azért, mert a mester, valamint a tanítósegéd között ebben az időszakban magánjogi kapcsolat állott fenn: a ludimagister helyzete hasonlatos a mesteremberéhez, az iparoséhoz — a segédtanítóé viszont a tanoncéhoz, vagy a segédéhez. És ahogy a korabeli jog nem avatkozott be a tanonc és a mester viszonyába, a köztük lévő „szerződéses" kapcsolatot magánjogi jellegűnek tekintette, ugyanígy az iskolamesterek és segédtanítók közötti viszonyt is — ezért a korabeli igazgatást sem érdekelte még a tanítótanonc személye, felkészültsége, stb... 133