Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

Pedig egyéb források tanúsága szerint a népiskolai oktatómunka nagyobb terhe a segédtanító(k) vállára nehezedett — az iskolamesterre a tanításért járó jövedelem legnagyobb részének élvezete mellett legfeljebb a haladó csoporttal való foglalkozás gondja maradt. Tolnán például 1787-ben az iskolába járó 72 I. csoportos (kezdő) tanulóval két segédtanító — Domsits Antal és Graul Simon — foglalkozott, a II. csoport 35 haladóját Heyer János iskolamester maga oktatta. 1789-ben viszont a két évvel korábbi praeceptor-ok közül egyik sem volt már Tolnán, ekkor segédtanítóként Seyferth János tanította — 1788 óta, de nem sokáig — a kezdőket.

26 Az a magánjogi helyzet, amelyet már az első (177l-es) összeírás is tükröz, lényegében megmaradt 1789-ig, annak ellenére, hogy — a tanulmányom 2. pontjában kifejtett koncepciók szerint — a tanítók számát a tankötelezettség bevezetése miatt többszörösére kellett volna növelni és bizonyos esetekben a segédtanító alkalmazását a Vizitátori Instrukció kötelezően előírta. Az 1789-es összeírás azonban arról tanúskodik, hogy két évtized elteltével alig valamivel több mezőváros és falu alkalmazott praeceptort, mint 1771-ben. Mi lehetett ennek az oka? Egyik az, hogy a többosztályos iskoláknál a közfelfogás szerint erre nem volt szükség — ahogy a szekszárdiak írják: az intézmény „capitális oskolának mondja magát, tehát praeceptor nincs". Volt olyan vélemény, amely szerint segédre ott van csak szükség, ahol az iskolamester egyben a helység jegyzője is, erre utal Udvari r. kat. ludimagisterének megjegyzése: „praeceptorra nincs szükség, mert az iskolamester nem nótárius". A harmadik ok: a mesterek nagy szükségét érezték ugyan a segédtanító alkalmazásának, de az értelmiségiek alacsony száma és az írástudók „kapóssága" miatt nem kaptak megfelelő embert. Erre utal a pincehelyi tanító sóhaja: „praeceptor szükséges volna, bárcsak kaphatnék", de a tolnai iskolamester (aki pedig — mint pár mondattal előbb említettem —, 1787 óta három segédtanítót „fogyasztott", de egy sem ragadt meg nála) bejegyzése szerint is „szükséges volna"; Mözsön ugyancsak „sehr nodwendig wehre" — ahogy Lieb György mester nem egészen tökéletes ortográfiával táblázatába beírta. Számos más helység összeírási anyagában szerepel még a kívánság: amennyiben a tanköteles fiatalok valóban járnak majd iskolába — segédtanítóra feltétlenül szükség lesz (ebben talán az is szerepet játszik, hogy ezt a megoldást olcsóbbnak ítélték, mint azt, hogy minden 100 gyerek után 1—1 tanítót fizessenek). Azt hiszem, hogy tollbotlásnak vagy egyszerűen idétlenkedésnek kell azt a kívánságot értékelnünk, amelyet a bonyhádi magyar reformátusok iskolamestere, Bálint Péter vetett papírra. Szerinte ugyanis kellene segédtanító, „de ollyan, aki az mesternek fizetne" — márpedig a régi „fizetési" gyakorlat sem jelentett elegendő vonzóerőt ahhoz, hogy a több lehetőség között válogatható és „hiánycikknek" számító, keresett fiatal vállalja a segédtanítóságot. Az általános gyakorlatnak megfelelően ugyanis a ludimagister házánál a segédtanító „asztalt és ágyat" (tehát szállást és ellátást) kapott, ezenfelül a mester átengedte neki a tanításért járó készpénz-összeg (a didactrum) felét-kétharmadát — és a beszedésével járó „örömöket" teljes egészében. Dombóvárott, Döbröközben, Tamásiban például 1789-ben a segédtanító 30—30, Szakályban viszont csak 15 forintot kapott — a természetbeni ellátáson kívül, Pincehelyen pedig a nyilván nem altruista iskolamester hajlandó lenne a tanításért kapott 60 forintokat mind átengedni neki — csak találna ilyet! Nem talált — az írástudók konjunkturális helyzete miatt elsősorban a családtagok, a rokonok vállalták a 134