Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

mennyire világosan és szabatosan fejtik ki az oktatás és az iskola helyzetére vonatkozó megjegyzéseiket, elemző-kritikai észrevételeiket, hogyan teszik meg javaslataikat, stb... Ilyen szempontból értékelve, az 1789-es összeírásból megállapítható, hogy az iskolamesterek túlnyomó többsége (mintegy 90%-a) a követelményeknek messzemenően megfelelt, elemzőkészsége, gondossága semmiben nem maradt el a megyei tisztviselőknél tapasztalt színvonaltól. (Lámle Mátyás — Bátaapáti iskolamesterének — tabelláját és névsorát például kis szociográfiai tanulmányként is lehetne méltatni.) A didaktikai-pedagógiai módszereket e források alapján nem lehet ugyan megítélni (bár az inspektori és vizitátori jelentésekben ezekről sokkal több dicsérő megállapítás hangzik el, mint kifogás — a kifogások zöme a segédtanítók „tiszteletlenségére" vonatkozik), azt hiszem azonban: nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy ez a tanítói gárda meg tudott (volna) felelni felkészültsége alapján a felvilágosult abszolutizmus kormányzata által támasztott követelményeknek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy semmi gond nem volt a tanítókkal: számos jelenség mutatja, hogy mindezek ellenére a helyzet korántsem volt túlságosan rózsás — ilyen jelenség például a nagy fluktuáció, az, hogy a tanító személye egy-egy iskolánál nagyon gyakran változott. A tanítói „mozgás" nagyságát a 2/c. táblázatban mutatom be (az egyes falvak, mezővárosok konkrét adatait — ki volt az iskolamester az egyes összeírások időpontjában — az 1. sz. tabella tünteti fel), ennek tanúsága szerint az 1771 és 1777 közötti hat esztendő leforgása alatt a megye minden 4 tanítói állásában 7 ember fordult meg: a két legnagyobb — zömmel magyarok által lakott — járásban a fluktuáció csaknem kétszeres, míg a — zömmel németek és katolikusok által lakott — völgységi járásban ez az arány csupán 4:6. E jelenség értékelésénél azonban nem szabad mai szemmel nézni a 200 év előtti helyzetet és a puszta adatokból elsietett következtetéseket tenni a tanító szakmai felkészületlenségére vagy alacsony morális színvonalára. Ott, ahol az iskolamester maga is átmenetinek tekintette az oktató-nevelőmunkát (mint pl. a református teológusoknál), vagy ahol az iskola alapjait lerakó tanító hamarosan átment egy másik — számára sokkal kedvezőbb feltételeket nyújtó — faluba (néha úgy, hogy otthagyott iskolája évekig nem kapott utódot), nem törhetünk pálcát a korabeli ludimagister fölött azért, mert élt a számára megnyílt lehetőséggel és saját érdekét nem áldozta fel mártírként a közösség oltárán. A tabellák szerint azonban nemcsak ilyen okok húzódtak meg a gyakori „állásváltoztatások" mögött, a kis falvak mellett akadtak korabeli gazdasági és kulturális centrumok is (mint például Ozora mezővárosa), amelyekben a XVIII. sz. hetvenes éveinek összeírásai mindig más tanítót találtak, pedig ebben a járásban 4 ilyen összeírás is volt. Mi lehetett e fluktuáció másik oka? Megítélésem szerint a tanító helyzetének bizonytalansága, ami miatt a nagybirtok és a közigazgatás elszívó hatása is jobban érvényesült; a tanító — azon túl, hogy a maga és családja érdekeit többnyire jobban szolgálta a „pályamódosítással" — a számára kellemetlen konfliktusokat is jobbára így oldotta fel. Előbb talán a nagybirtok elszívó hatására nézzünk egy példát: a budai tankerület mintaiskolájának tanítóképzői osztályában két Tolna megyei fiatal is tanult az 1788/89-es tanév II. félévében (jogszabályok nem írták elő, hogy valaki csak tankerülete székhelyén, az ottani „képzőben" végezheti el a tanfolyamot, a megye északi része pedig jobban kötődött Budához, mint Pécs132