Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

is beillenék azok a mondatok, amelyeket néha nem is eldugott kis falvak, hanem országos mércével mérve is népes helységek iskolamesterei írtak le 1789ben leromlott iskolájuk állapotát jellemezve. Szekszárdon például „.. .igenis szükséges, hogy új oskolaház állíttassék fel, mert a mostanit, ha valakinek szándéka volna is reparálni — lehetetlenség volna, mivel a teteje, majdnem az ifjúság szerencsétlenségére, egésszen öszvedült, a falai pedig a régiség miatt éppen semmit sem érnek, oly annyira, hogy bé menvén az ember, inkább várhattya abbul szerentsétlen kijövetelit, mint nem. Azon kívül, ha tsak tsekél esső esik is, kénteleníttetik a taníttó a tanítást félben hagyni, mivel minden felől be tsepeg az esső". Hogy ebben az esetben nem a fölső-uccai református oskoláról van szó, hanem a megye legrégibb háromosztályos oktatási intézményéről — azt tanúsítják a helytartótanács népiskolai ügyosztályának 1786-os aktái is: már korábban felmerülhetett az új iskola megépítésének szükségessége, mert 1786-ra elkészültek az építési tervek is kettő (egy földszintes és egy emeletes) variációban és megszületett a minden apró kiadásra kiterjedő költségvetés is. Ennek végösszege alig maradt el az 5000 forinttól, de az építkezést mégsem kezdték meg: akkortájt ugyanis még körülményes és rendkívül lassú volt az ilyen tervek elfogadtatása az illetékesekkel, az is elő-előfordult, hogy az oktatási „beruházások" elől más feladatok vitték el a pénzt, ilyen esetekben akkoriban az új objektum megépítése helyett mindig a régi megtoldozásafoldozása került előtérbe — ez olcsóbb volt és ideig-óráig az ilyen megoldás is megfelelhetett. Az idézett mondatokból kitűnik, hogy ilyen felfogás ellen hadakozik a derék iskolamester, talán olyan — már akkoriban is kedvelt — módszerrel, hogy az ördögöt sötétebb színekkel festi a falra, azért, hogy céljait biztosabban elérhesse, az ördögűzéshez szükséges támogatást minél előbb megkaphassa — ez azonban emberileg teljesen érthető. Az esethez azt is hozzá kell fűznöm, hogy Szekszárdnak a tanulmányi alap volt a földesura, itt tehát a jozefinista koncepciók valóra váltása érdekében nem kellett annyi harcot folytatni, mint a magán- vagy egyházi földesuradalmaknál.

18 Pálfán sem volt jobb a helyzet: „az oskolaház épülettye éppen semmit nem ér, mindene puszta; az udvara, utzafálai dűlőfélben vannak, a teteje mindenütt tsurgat, hasonlóképpen belső eszközök, úgy mint padok, asztalok, azok sintsenek". A gyönki református iskola is teljes felújításra szorul, „mert a ház leszakadásra készül, semmi belső eszközök nintsenek és félő, hogy a gondviseletlenség miatt a téli oskolában járás is megszűnik". Kisebb helységekben sem volt jobb a helyzet, néha azért, mert a protestáns hívőközösségek (amelyek egy része csak a türelmi rendelet kiadását követő években kapott engedélyt imaház — oratórium — megépítésére, valamint lelkész és iskolamester tartására) anyagilag nem voltak képesek egyidejűleg, rövid idő alatt templomot — iskolát — lelkész- és tanítóházat is megépíteni. Ebben a csizmában botorkált a dombóvári járásban fekvő Kér falu (ezt ebben az időszakban többnyire — minthogy egy Németkér is volt már a megyében — Tótkérnek nevezték), amely csak 1787-ben kapta meg a helytartótanácstól az engedélyt: „az oskola... régi, rozzant, hitván épület. Ügy, hogy nem is lehet benne megmaradni, kivált esős üdőben, és félelem tsak belé is menni, vagy benne tanéttani". Az iskolák (vagy tantermek) túlnyomó többsége persze nem ilyen volt, az 1789-es összeírás idevágó válaszai 51 település 53 iskolájánál értékelhetők (lásd a 9. sz. táblázatot), ezek közül 8 volt csak olyan, amelyet a tanító élet126