Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

veszélyesnek tartott — az oskolaházak (tantermek) zöme azonban elsősorban az új követelmények magasabb mércéje miatt volt nem megfelelő. Talán Keszi (ma Magyarkeszi, amelyet akkoriban többnyire Tótkesziként emlegettek) tanítója rajzolja meg legszemléletesebben az ilyen iskola képét: „az oskolaépület. .. kitsin és alatson, az ablakok is igen kitsinyek, ezért is igen setét, keskeny is, rövid is". Milyen volt itt a tanterem „felszereltsége"? ,,öt pad vagyon, de tsak az falak mellett, két szál deszka asztal helyett vagyon, magosabb lábakra szögezve". Kétségeink lehetnek, hogy az öt pad vajon nem lóca-e, az asztalként említett 2 szál deszkának sem tudni a pontos rendeltetését (tanítói asztal, vagy azon írnak a gyerekek?), egy azonban világos — az ilyen iskola nagyon messze van még azoktól a követelményektől, amelyeket a jozefinista kormányzat a népoktatás e fontos műhelyeiről vagy szentélyeiről szólva megfogalmazott. Az 1789-ben összeírt iskolák zöme ilyen: „ezen oskola tsak sárbul rakott.. . Ha bejönnének a 12. punctumra való felelet szerinti gyermekek és leánkák (azaz — a mindkét nembeli 6—12 éves tankötelesek — HL), akkor mind újra épétteni és szélesétteni kellenék..., de addig is három ablak szükségképpen kévántatik az nagy setétségnek eltávoztatására" (Ireg, r. kat. tanító). Ugyanez volt a helyzet Gyulajon, Regölyben, Koppányszántón, Nagykónyiban és sorolni lehetne a helységek nevét tovább: a szobácska (cubiculum), amelyben addig az iskolamester néhány tanítványával foglalkozhatott, az új követelményeknek nem felelhetett meg, mert — ahogy Nagykónyi tanítója megfogalmazta — „az ilyen oskolaház semmit sem ér, igen kitsin és sötét". Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy 1789-ben voltak olyan iskolák (igaz — az összeírt 53-ból mindössze 4 ilyen akadt), ahol már — mint Szentlőrincen, Kistormáson, Kalaznón és Belacon — az eredményes pedagógiai munkához minden tárgyi feltétel megvolt: „itt új oskola van, ezt az helység egy közakarattal, öszvetett vállal szokta gyámoléttani" — ahogy Sárszentlőrinc iskolamestere írja. Ennél is több az olyan helységek száma, ahol az épület már megfelelt ugyan a követelményeknek, de a felszerelés egyrésze, vagy valami más hiányzott még. Szinte átsüt az öröm melege a bonyhádi református tanító sorain, amelyekben leírja, hogy „az oskolaépület újj, szép és alkalmatos, az padok úgy állanak benne, mint az templomban" — neki viszont az a sérelme, hogy „az hozzátartozó pintze még egésszen tele van földdel", ez nyilván azért fájt neki, mert szőlőtermeléssel vagy esetleg borkereskedelemmel foglalkozott. (Az összeírási adatok szerint akadt még néhány tanító, aki nem az oktatás tárgyi feltételeinek és szükségleteinek biztosítatlanságát fájlalta, hanem különféle gazdasági épületek hiányát — úgy érzem azonban, hogy az ilyen fajta gondolkodás meglétéért, amennyiben e feltételezéseknek igazságmagvuk van, az iskolamesterek helyett inkább a körülményeket kell felelőssé tenni.) Fejtegetéseim e részét végül két megjegyzéssel kell lezárnom. Az első: a viszonylag megbízható adatokat közlő 51 település közül 1789-ben még 11 helységben nem volt iskolaépület. A hiány okai különbözőek: Pilisen 1786-ban leégett és azóta nem volt még meg a tehetségük az újjáépítésre; Győrén a református hívőközösség csak 1788-ban kezdte meg a gyermekek taníttatását, de ,,az oskolát az uraság elpörlötte dirigensháznak". Ez a györei uraság nem volt más, mint a pécsi püspök és a korabeli összeírások gyakran tartalmaznak olyan adatokat, amelyek alapján joggal vélelmezni lehet, hogy egyes egyházi földesurak ahol csak tudták, nehezítették nem-katolikus jobbágyaik gyermekeinek tanítását. Másutt (Kurd, Kocsola, Várong, stb...) 1789 előtt soha nem volt még 127