Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

sokra vonatkozó adataiból két körülmény érdemel még figyelmet: a völgységi járás összeír ói néhol, a simontornyai processzus tisztségviselői pedig mindenütt feltüntetik a mesterlakás helyiségeinek számát is, ebből kiderül, hogy náluk a 33 mesterlakásból 26 kétszoba-konyhás, csak 7 áll 1 szoba-konyhából (igaz — Csibráknál megjegyzik, hogy a két szoba közül egyik a kápláné). Ugyanez a két járás az, amely gyakran megjelöli, hogy a mesterlakás „most épült", „új", vagy 1—2—3—5 éve készült —, míg a másik két járás összeírói megelégedtek a lakonikus jellemzéssel (miből épült, legfeljebb ha ..omladozófélben lévőnek" találták, megjegyezték ezt is). A másik érdekesség: a völgységi járás falvainak egy részében a tanító saját maga által épített vagy őáltala vásárolt házban lakott (Harc, Kakasd, Ladomány, stb.. .). Űgy érzem: ennek a tanítói stabilitás szempontjából volt nagy jelentősége, de erre a későbbiekben (a népoktatás egyéb eredményeinek és gondjainak elemzése során) vissza fogok térni. Az 1777-es összeírást követő évtizedben (lásd a 3. sz. és 4. sz. táblázat adatait) a megyében tovább nőtt mind az iskolák, mind a tanítók száma, ennek elsődleges oka a kormányzatnak a nem-katolikusokkal szemben kialakított progresszív és humánus politikája (az 1781-ben kiadott türelmi rendelet egyik üdvös következménye), másrészt a népiskolai igazgatás szívós erőfeszítéseinek eredményeképpen nőtt mind a többtanítós (gyakran többosztályos) iskolák és — ennél jóval jelentősebb mértékben — a ludimagisterek száma úgy, hogy a pedagógusi létszám növekedési üteme meghaladta az iskolákét.

17 E fejlődés egyik velejárójaként a XVIII. sz. nyolcvanas éveiben emelkedett a külön, e célra rendelt oktatási helyiségek (tantermek) száma is, kevesebb olyan tanító maradt, aki saját lakásában szorongva volt kénytelen az elemi ismeretekre tanítani faluja gyermekeit. Ez a fejlődés azonban kevés volt ahhoz, hogy a jozefinizmus megváltozott (átfogóbb) népiskolai politikájának fokozottabb igényeit a népiskolák ki tudják elégíteni. Magyarán: a meglévő tantermek alkalmatlanok voltak ahhoz, hogy a bírsággal vagy közmunkával fenyegetett szülők 6—12 éves (tanköteles!) gyermekeit befogadják, még akkor sem voltak erre képesek, ha ezeknek csak fele-harmada látogatta — a téli időszakban — az iskolát. Igaz — a jozefinizmus a 80-as évek derekától szorgalmazta az új, egészséges iskolák megépítését is, az iskolaszerződések megköttetése során a kormányzat egyik fő törekvését képezte, hogy a földesurak a szükséges anyagot, a lakosság pedig a munkát biztosítsa a korszerűbb iskola megépítéséhez. Az akció azonban csak részleges eredményeket hozott: a kormányzattal számos más kérdés miatt konfliktusba került nemesség nem vállalta a „rákényszerített" — tehát meggyőződése ellenére megkötött — „szerződéses" kötelezettségeket, visszájára fordult a felvilágosult abszolutizmus tétele, amely szerint „az oktatás — politikum", tehát a közoktatási tevékenység ellátásának irányítása felségjog, abba a rendeknek — az uralkodó osztály tagjainak — nincs beleszólásuk. A lakosság pedig — elsősorban a paraszt, amelyre a megszokottnál is nagyobb teher nehezedett az új kormányzati törekvések és akciók (út- és csatornaépítések, igazgatási székházak létrehozása, a magasabb igazgatási költségek-fizetések viselése és egyebek) miatt — nem érezte még szükségességét annak, hogy az ősi szokásoktól eltérően gyermekét — legalább elemi szinten — iskoláztassa. E megállapítások helytállóságát alátámasztják az 1789-es összeírás adatai, ezek első látszatra azt mutatják, hogy a helyzet egy évtized alatt keveset változott, de ha igen — akkor romlott. Drámai hangú segélykiáltásnak 125