Tanulmányok Tolna megye történetéből 8. (Szekszárd, 1978)

Szilágyi Mihály: Társadalmi és gazdasági viszonyok a Duna mentén a török hódoltság korában • 5

a kereskedelem medrébe terelték. A hódoltság első évszázadában a török megszállás példátlan ívű emelkedést ígért a területünkön élő magyar, rác, zsidó és török vállalkozóknak. A 15 éves ún. „hosszú háború" éveiben szünetelt a normális gazdálkodás lehetősége. Kjátib Cselebi török krónikás az 1596. évi hadjárat megindítása kapcsán a következőt írja: „A boldogult Szülejmán khán óta nem volt Magyarország ellen hadjárat, ezért a (török) nép nagyon vágyódott az eseményekre és a zsákmányolás reményében a rumüiai katonasághoz hasonló számú étlen katonaság jött össze."

65 Amit a nyáron átvonuló török seregek nem hurcoltak el, azt az olasz és német zsoldosok téli beszállásolásuk során felélték. Fel és alá hullámzik a front. Az 1599. június 23-i tolnai ütközet híre bejárja Nyugat-Európát. Ballo Antal magyar származású antwerpeni nyomdász közvetlenül a csata után flamand nyelvű röpiratokban adja hírül, hogy Pálffy Miklós főkapitány hajdúcsapata Tolnán az utánpótlást szállító török hajóhad felett fényes győzelmet aratott. Hamarosan egy római, egy prágai és egy boroszlói nyomda is lelkes hangú röpiratban tudósít a tolnai diadalról, jelezve, hogy nem helyi jelentőségű eseményről, hanem az európai érdeklődés homlokterében álló háború egy reményekre jogosító hadisikeréről van szó.

66 Arról nem szólnak a röpiratok, hogy a hajdúk támadása miatt elnéptelenedik Tolna városa. Két év múlva a paksi és földvári török őrség szétkergetését is megsínyli a polgári lakosság. A következő év (1603) nyarán Schultz és Altan ezredes muskétásai és Kollonits Sigfried lovasai Szekszárd térségében a Buda megsegítésére induló Murád pasa mintegy nyolcezer főnyi seregét szétverik, miközben a mezőgazdaság termelőerői elpusztulnak s az eddig töretlen kereskedelmi tőkefelhalmozási folyamat megtorpan. A fejlődés megszakad, sőt visszájára fordul. Mintha ugyanazt a filmet visszafelé pergetnénk le. Az 1606. évi zsitvatoroki békeszerződést követő időszakban reguláris hadak egy emberöltőn keresztül nem háborgatták vidékünk lakosságát. A békeévek azonban nem voltak felhőtlenek. Elszaporodtak a rablók és a kóbor hajdúk, akik nemcsak a magyar lakosságot nyomorgatták, a török katonaságot és családjaikat sem kímélték. Soraikból túszokat hurcoltak el a magyar végvárakba, ahol nem egyszer kiszaggatták fogaikat, levágták ujjaikat és fülüket. Ferhád budai pasa egy ízben Ernő főhercegnél bepanaszolja Pálffy Miklóst: „Nem illik hozzája, hogy marokkal szedesse ki a szegény megkötözött raboknak fogait." — Egyébként is azon a véleményen van, hogy egy úri ember ne viselkedjék lovász módjára. Batthyány Ádám rabjainak jegyzékén a tolnai helyőrségből való török is szerepelt. Fennmaradt egy 1647. évi utasítás arra nézve, hogy hogyan kell ezeket a török rabokat verni. „...ha úgy megverik őket, hogy meghálnak, abban semmi hasznunk... a raboknak ne a farukat, hanem a talpukat veressék, mert az ilyen verést nehezebben tűrik." Amelyik török a magyarok fogságába került, az nem számíthatott irgalomra, a könyörület köntösét felaggatták előtte. Ha nem kezeskedtek érte és sarcát nem bírták megfizetni, bizony ott feketedett meg a magyarok tömlöceiben.

67 A dunaföldvári Kocsi Musztafának azt is meg kellett tapasztalnia, hogy fiát egy magyar asszony elrabolta, öt évvel a török hadak végleges kiverése előtt már csak kétségbeesett fenyegetőzésre fogyatkozott az egykor félelmetes hódító ereje. Milyen szánalmas az apa, aki a városok és falvak magyar bíráinak küldött levelében könyörög és a budai pasával ijesztget! Hogy személyesen kutassa fel fiát, ahhoz kevés az ereje: „Elmentem volna — írja a bíráknak —, de 79