Tanulmányok Tolna megye történetéből 8. (Szekszárd, 1978)

Szilágyi Mihály: Társadalmi és gazdasági viszonyok a Duna mentén a török hódoltság korában • 5

demben közreműködni, mert azt a lányt valószínűleg a hajdúk tartották fogságukban. Végül is Szegedit az 1561. augusztusától 1563. májusig tartó fogságból Mező Ferenc ráckevei kereskedő 1200 forint összegű kezessége szabadította ki. Ezt a nagylelkűségét a haldokló feleség kívánságára tanúsította, hogy Szegedi kiszabadulhasson.

18 Pálóczy Antal esetét sem tudjuk a racionális gondolkodás mércéje szerint elbírálni. Amikor a mohácsi csatatérre indult, mely neki és sok más Tolna megyei fegyveresnek lett a temetője, a félelemgerjesztő török haderő közeledtének hírére magábaszállt, és egy földesúrtól szokatlan végrendeletet nyomott családja kezébe: kíméljék jobbágyait!

19 Sohasem fogjuk megtudni, hogy hány ésszerűtlennek látszó tett húzódik meg a kezességvállalások hátterében, mint ahogy azt sem, hogy mennyi igyekezet veszett kárba a XVI. század nyolcvanas éveiben a bérletek újbóli visszanyerése végett, magyar és zsidó pénzemberektől egyaránt. Szakály Ferenc keresi a kezesek érdekeltségét, s végül belátja, hogy a logika ma ismert szabályai szerint a kezességvállalás nem fejthető meg. A koppányi török bég sarcának vizsgálata közben arra az eredményre jut, hogy a kezességvállalás legvalószínűbb oka a félelem. Hat mezőváros — köztük Tolna — 1586-ban Pálfy Miklós komáromi főkapitányhoz küldött levelében szereplő egyik mondat („... erre a kezességre kényszerítésképpen mentünk") tűnik Szakály szerint a legmegbízhatóbb érvelésnek. Ez talán a konkrét esetben elfogadható magyarázat, de mit gondoljunk a kimondottan üzleti jellegű vagyonkezességekről, amelyek többségben voltak? Szakály Ferenc kizárja a szerinte „lovagias áldozatvállalásnak" titulált kezességet és Takáts Sándort elmarasztalja a következő mondatáért: „S mikor már mindenki elhagyta szegény koppányi béget, Mészáros Bálint uram jött fel Tolnáról és a tolnaiak segítségével igyekezett a béget kiváltani."

20 Hipotézissel vagyunk kénytelenek beérni ott, ahol eddig biztos ítéletekre támaszkodhattunk. A defterek imponáló adatai és a vagyonkezesség kritériumai megválaszolják a főbb kérdéseket: mekkora összegekre vállalkoztak, és kik viselték a kötelezettségeket? Homályban marad a kezességvállalás rugója: miért tették azt, amit tettek? Önként, nyereségvágyból, netán félelemből? — Szerintünk ebből is, abból is, de talán leginkább a Duna menti települések polgárságának konjunktúrákon izmosodott rétegének vállalkozókedvéből. A bortermelés, a hal- és marhakereskedelem keresztül-kasul hálózta a tőzsérek érdekeltségét. Megfigyelhettük, hogy bátaiak, bátaszékiek, eteiek és tolnaiak adószedőként és kezesként egyaránt beépültek a török jövedelem-igazgatási hálózatba. De mivel a defterek csak az emin, az ámil és a kjátib fizetségéről közölnek adatokat, míg a kezesek províziójáról hallgatnak, úgy tűnik, hogy nincs magyarázat az érdekeltségükre. Az adatok hiánya nem jelentheti a kezességvállalók érdektelenségét. A kezesek egy része kereskedő, más része bíró. A kereskedő az áru- és pénztőke tulajdonosa, a bíró a beszedhető községi, városi adó felett diszponál, mindkettő ismeri a mobilizálható eszközöket. Egyáltalán nem tartjuk véletlennek, hogy a magyar kezesnek ritkán kellett a defter-írók és a kádik tudomásával a bérlő fizetésképtelensége miatt az esedékessé váló részfizetést magáravállalni. A magyar kezesek érdekeltségét kár lenne a török adószedők 5—20 akcse napidíjrendszere nyomán keresgélni. Ilyen díjazás vagy jutalék nem létezhetett és nem volt rá szükség. Ameddig forrásaink jóvoltából figyelemmel kísérhetjük magyar elődeink részvételét a török jövedelemigazgatási apparátusban, a magyar, rác, zsidó 63