Tanulmányok Tolna megye történetéből 8. (Szekszárd, 1978)

Somi Benjaminné: A termelőszövetkezeti mozgalom győzelme Tolna megyében • 299

Az akkor egy normáltraktorra jutó 174 kh-s gépi ellátottság nem tette feleslegessé a kézi erőt.

121 Az egy családból egy főnyi termelőszövetkezetben dolgozó sem a reá jutó földterületet nem volt képes megművelni, sem a megfelelő jövedelmet nem volt képes biztosítani az egész családnak. Az abban az időben túlméretezett háztáji jószágokhoz, a termelőszövetkezeti családok 43,6 százalékában tartott átlagosan két szarvasmarha, a háztáji gazdaságok közel háromnegyed részében tartott — átlag 5 db — sertés

122 etetéséhez sok takarmányra volt szükség. Mindezek a tényezők — egyebeken kívül — indokolták a részes művelés térhódítását, illetve eltűrését. Ha részesen is, de megművelték a földeket, kapáltak, kaszáltak, aminek a közös gazdaság és a háztáji mégiscsak hasznát látta. A hosszas vita, nem egyszer szenvedélyes kifakadások ellenére megszületett 1960. július elejére az az állásfoglalás, hogy az alapszabálytól eltérően szélesebb körben alkalmazhatják a kukorica kapálásánál, a széna betakarításánál az ösztönző módszereket: a helyi viszonyok szerint differenciáltan engedélyezték, eltűrték még a részes művelést is.

123 Ez előnyös volt, mert a részesművelés következtében a háztáji gazdaságokban több hízót szerződtek és nagymennyiségű anyakoca kihelyezése vált lehetővé. A közös állatállomány fejlesztésének fő akadálya még mindig az épületek hiánya volt. Pedig 1960-ban erőteljes ütemben építkeztek a termelőszövetkezetek, 419 létesítmény 73 641 000 forint költséggel, 85 százalékos „készültségi" fokon állott október végén.

124 Az állam több mint 65 milliós hosszú lejáratú építési hitelt nyújtott, míg a termelőszövetkezetek 8 045 000 forintot saját erőből biztosítottak. Nagyon nagy szükség volt a nagyüzemi épületekre, mert az állatszámlálás adatai jelezték, hogy a megye mezőgazdaságában a szarvasmarha-tenyésztés erősen lemaradt, a 67 800-as állatlétszám még mindig 20 000-rel volt kevesebb, mint 1935-ben. Rengeteget vesződtek a tanácsi szakemberek az építkezésekkel, küszködtek az anyag- és munkaerő-problémákkal. Hiánycikk volt a vasanyag, a villamosításhoz kevés volt a vezeték, a vízellátáshoz a búvárszivattyú, az üveg, szinte az egész országot bejárták elegendő nád biztosításához. Az előrelátás jegyében 15 évre elkészítették a beruházási iroda szakemberei a gazdálkodás főbb irányait is megjelölő termelőszövetkezeti telepítési terveket, miközben elemi problémákkal bajlódtak: „A helyszíni bejárásokhoz járműre, gépíróra, és egy táskaírógépre lenne szükségünk."

125 (Utóbbiakat sürgősen megoldották, a megyei tanács elnöke elrendelte a soronkívüli intézkedést.) A minőségi követelmények előtérbe helyezéséről, az igényesebb, szervezettebb, előretekintőbb céltudatosság térhódításáról tanúskodnak az év folyamán a megyei párt- és tanácsi vezetés által kimunkált, a testületek által jóváhagyott alapvető, nagyobb horderejű útmutatások. Még tartott az átszervezés második szakasza, amikor 1960. február 9-én már kialakította a megyei pártvezetés a munkaszervezési és elosztási formák fejlesztését célzó állásfoglalását.

126 Azt tartották, hogy ennek kidolgozása a szövetkezeti gazdálkodás megalapozásában és a termelőszövetkezeti tagok beilleszkedésében, közösségi emberré nevelődésében, érdekeltségük növelésében nélkülözhetetlen. A termelőszövetkezeteket fejlettségüktől függően kategorizálták a jövedelemelosztás szempontjából. A hármas tagolás szerint az új, a régebbi, részben stabil, és a régi, gazdaságilag erős termelőszövetkezeteknél differenciált díjazást és premizálást ajánlottak a brigádokba és munkacsapatokba szervezett termelőszövetkezeti tagoknál. Az első gazdálkodási évet kezdő termelőszövetkezeteknél javasolták a legegyszerűbb módszereket. Itt a brigádok, munkacsapatok között felosztott területet és termelési tervet osszák tovább a családokra, tagokra, hogy a 324