Tanulmányok Tolna megye történetéből 8. (Szekszárd, 1978)

T. Mérey Klára: A gyáripar Tolna megyében a két világháború között II. • 235

és Bonyhád lakosságának száma ugyan megnőtt, de Dunaföldvár, Paks, Bátaszék, Tolna, Hőgyész és Tamási lakosainak száma „többnyire munkakeresés és kivándorlás okából" csökkent. Ezt a szomorú megállapítást támasztja alá az az adat is, amely szerint a megye területén 1384 lakás állott teljesen üresen, 1015 lakás volt lakatlan, s a megye 269 032 főnyTlakossága 67 327 lakásban élt. A megyében ellátatlanok és munkanélküliek száma 2550 fő volt. A munkanélküliek többségét pedig ekkor az ipari munkások és a kisiparosok alkotják.

8 A szolgabírók, akik közvetlen közelről látták egy-egy vidék problémáit, az irattárak mélyén meghúzódó jelentéseikben olykor drámai képet festenek járásuk nyomoráról. A völgységi járás Bonyhádon lakó szolgabírája 1930 márciusában az ipari napszámosok nélkülözéséről írt, mert különösen a bányamunkások közül sokat elbocsájtottak a tél elején, akik csak favágással tudtak egy kevés jövedelemre szert tenni. Többen szerettek volna kivándorolni Mázáról, Győréről és környékéről, mert Belgiumban kaptak volna munkát, de nem tudtak útlevélhez jutni. Az elégedetlenség körükben igen nagy volt, de „aránylag kis számuk folytán egyenlőre veszélyt még nem okoznak" — teszi hozzá a szolgabíró megnyugtatóan. A tamási járás főszolgabírója már kevésbé nyugodt. Ebben a járásban, amely hajdan, a század elején az agrárszocialista mozgalmak egyik központja volt, — Ozorán és Tamásiban a szociáldemokrata párt szervezi a munkásokat és többször kértek népgyűlés tartására engedélyt. Ugyanakkor az Alföldről kiinduló, úgynevezett ellenzéki kisgazda mozgalom is gyökeret vert ebben a járásban, — Felsőnyéken pártszervezetet akartak létrehozni. A többi járásból is az ipari munkásság elégedetlenségéről, nyomoráról adnak hírt a főszolgabírói jelentések. Dombóvár községben az ipari munkások körében volt nagy a munkanélküliség és ugyanez volt a helyzet Szekszárdon, ahol az eddigi közmunkák is megszűntek, mert a város háztartási alapja kimerült, — amint ezt a polgármester beszámolójában írta. „Az iparosoknak nincs megrendelésük, a napszámosoknak nincs munkájuk, és ha az addig keresett néhány pengőjü gabonájuk elfogy, — éhezni, fázni, nyomorogni fognak" — írta a völgységi járás szolgabírája 1931. szeptember 9-én. A közigazgatási felügyeleti vizsgálat utóbb még súlyosabbnak látta a helyzetet. A kivándorlás, amely eddig az elégedetlenséget levezető szelepként — megtűrtén — elég sok munkást elvitt az országból, 1931-ben már csökkent, s a következő évben gyakorlatilag megszűntnek tekinthető. A számvevőség megállapítása szerint 1932-ben „már minden európai ország védi az idegen munkásoktól a maga munkapiacát, s ily körülmények közt egyre fogy azoknak száma, akik szorgalmas, becsületes munkával maguknak elismerést szerezve egyes vállalatokhoz évről évre kimenekülnek időszaki munkára" ... „A világgazdasági válság tehát e téren is érezteti súlyát és egyre több munkaerőt dob vissza az amúgyis munkanélküliséggel küzdő magyar munkapiacra." A kormány által — 1930-ban a mezőgazdasági válság enyhítése céljából bevezetett boletta-rendszer — ellenállást váltott ki mindenütt.

9 A simontornyai járás főszolgabírójának jelentése szerint a gazdák a bolettának tulajdonították az áresést, a vásárlók pedig azt vették rossznéven, hogy a gazdák adófizetését nekik kell megkönnyíteniük. Az őrlési díjak miatt pedig vagy a molnárok zúgolódtak, vagy a közönség. Az előbbiek a tamási járásban már nemcsak zúgo237