Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - A legelők

Második stb. gyöpöket felszántották. Közben a várost kerítő legelő annyira kiszáradt, hogy értékesebb gyöpfüvek is helyet kaphattak benne, így a múlt század végén már a Legelőt is gyöpnek, gyöp-legelőnek nevezhették. A bátai elkülönözés során külön kategóriát képeztek a „gyeplegelők és füszesek (füzesek)", szemben a régi keményfás erdei legelőkkel. A pázsit jelentése a gyephez hasonló. „A pázsit mindig szabad legelő mező volt... mindenkinek, városnak, országnak, sőt minden útonjárónak", — tiltakoznak a mohácsiak 1779-ben, amikor az uradalom házhelyeket osztott a németeknek a város alatti vásártéren.

215 Ügy tűnik, hogy a páskom szó a legelő tágabb értelmével egyenlő. Mohacsott 1807-ben jegyzőkönyvezték, hogy a „Dévéres, közönséges Pascuumból állván, mellyet sokan magok között fel osztottak hír nélkül, ezután is egész Balikás Fokig és Közönséges Útig köz Legelőnek és Erdőnek hagyatik és mindenek a foglalástól el tiltatnak."

2i6 Madocsán legelő páskom és kaszáló páskomot is emlegettek gyűjtésem idején. Lehetséges, hogy ebben a kifejezésben a kaszálók és legelők egykori egysége, szétválaszthatatlansága őrződött meg. A legelő nevei után nézzük át azokat a területeket, ahol a XVII. század végétől az állatok legelhettek és ennek során nyomon kísérhetjük a mai legelő szó és fogalom kialakulását is. A legelő szó és fogalma a felsorolt más szavakkal együtt régebben nem jelentette a csak legeléssel hasznosított területet. A közterületnek számító legelőkön még a XVIII. században szabad volt kaszálni is, mindenesetre a terület körülkerítése nélkül. így alakultak ki a szállások körüli kaszálók: a szabad közös legelő egy részletét egy-egy család nemzedékeken át háborítatlanul kaszálta. 1796-ban egy mohácsi gazdát azért büntettek meg, mert egy szabari némettel, tehát idegennel, a város „legelő mezejében" feléből füvet kaszáltatott. Az idegenek kaszálását mohácsi területen szigorúan büntették, erre csak városi lakosnak volt joga és ez felébe sem adhatta ki. Ez a jogszokás hasonló volt az erdő vágásánál követett rendhez; mohácsi ember csak saját szükségére vághatott fát, vidékinek abból el nem adhatott. Szigorúan büntették azt is, aki tilos erdőben, tehát a legeltetésből kizárt erdőben, területen kaszált.

217 A Duna mentén, a XVIII. század végéig elenyészően kevés terület maradhatott csak ki a marhaj árasból, a közhasználatból. Ezeket a területeket a jószágtól különféle létesítményekkel kellett megvédeni, körülkeríteni, melyen az a maga erejéből nem törhetett át. Ezek a területek a következők voltak: a falvak belsőségei, a temetők, a szőlők és az irtáskertek, a hozzájuk kapcsolódó szénaállással. Minden más területtől csak bizonyos időben lehetett, vagy szabadott távol tartani a jószágot. A falvak belsőségein az egyes belső telepcsoportokat, házhoz tartozó fundusokat kell érteni, melyeket kerítések, sövények, prostyák, kapuk védtek. A közben lévő térség, utak, terek, zúgok már nem számítottak tilosnak. Alsónyéken például a házak közrefogták a Déllő utcát, ahol valamikor feltehetően nemcsak magas vízállás, hanem egyéb esetekben is delelt és éjszakázott a környék mélyebben fekvő legelőterületeit járó nyéki jószág. A temetőt és a szőlőket mély árokkal kerítették. A kaszálókban lévő szénaállásokat és irtáskerteket, valamint szállásokat árokkal és kerítéssel oltalmazták. Előfordult, hogy a szántóföldek és a legelő határán is ástak árkot. Ez például Madocsán olyan nagy és mély volt, hogy még 30 évvel ezelőtt sem lehetett kocsival keresztül hajtani, de a szántók területe már nem jelentett a legelésből kizárt területet. A két, vagy három nyomásban művelt földek ugar395