Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - A legelők

nak hagyott része, valamint az ősziek tarlója mindig közlegelőnek számított, ugarlegelő, vagy tarlólegelő formájában. A nyomáskényszer és az ugartartás szigorú rendje az árvízmentes legelőterület biztosítása érdekében történt. Hasonlóképpen tiltották a gabonatarlók őszi felszántását is. A tarlómező, a tarlólegelő kiegészítette az ugarlegelőt. Az ugar felszántása után ez biztosította az árvízmentes legelőszintet. A két nyomásnál a tarlólegelő a következő év tavaszától már ugarlegelő lett. A három nyomásnál volt külön tarlólegelő, mely aratástól a következő tavaszi vetésig állt a jószág rendelkezésére, míg az ugar, a tavaszi gabonák betakarításától a következő év nyaráig szolgált ugarlegelőül. A tarlóban, ugarban nevelődött füvet is nevezték mezőnek: „olyan tarlómező volt, kaszálni lehetett: Sárkerép, vadmuhar, tarlóvirág félszárig ért" (Madocsa). A kaszálók, erdőből foglalt magánhasználatú fűtermő felülete csak a széna levágásáig volt elzárható a jószág elől. A széna betakarítása után a kerítéseket meg kellett nyitnia mindenkinek, különben a kerítéseket a közösség elpusztította. A rétszabadítás ideje az ártérben bizonytalan volt, függött a vízjárástól, és ha szükséges volt, a széna érdekében még októberig is elhalaszthatták. Az erdők mindenhol a XVIII. század végéig, marhaélő földnek, legelőnek számítódtak. A legelő jószágot csak azokból a részekből zárták ki, ahol vágás után fiatal fákat kellett megóvni a marha szájától. A XVIII. század végéig azonban igen ritkán történt az meg, hogy egy-egy erdőrészietet teljesen kivágtak volna (tarvágás) és azt a területet újra erdőnek engedték volna fel. Ahol ilyen erdőirtásra sor került, azt a területet többnyire szántóföldi művelés alá vették. A tilos erdők pedig az uraság kizárólagos használatára, elsősorban makkoltatásra, vagy épületfa-termelésre kijelölt területek voltak. Az utóbbi 100 esztendő alatt, az erdőben gazdag részeken is már csak uradalmi gulyák, vagy az uradalmi erdőkbe bérelt falusi nyájak jártak erdőben. Például az Imsósi, Vajkai, Várszegi, Tolnaszigeti, Gemenci erdőben, Bogyiszló, Gerjen, Fadd, Tolna határában és a kalocsai érseki uradalom sárközi erdeiben. Az elkülönözés után az erdőterületek nagyobb része uradalmak kezébe került, A volt úrbéreseknek jutott erdőket hamarosan kiirtották. Több esetben a faizásért járó erdők helyett az uraság fátlan legelőt adott volt jobbágyainak, mint például Decsen az Isztárát és Panis földjét. Az erdők bemutatásánál röviden utaltam azokra a panaszokra és perekre, melyek az uradalmak fokozott erdővédelmével kapcsolatosan a kiszorított jobbágyok tettek, illetve indítottak. A marhák és a marhateleltető szállások erdőkből való kitiltása érintette őket legfájdalmasabban. A decsiek kifejezetten a szomfovai erdei legelők visszaadásáért indított keresetét az uradalom azzal utasította vissza, hogy azt már tilossá tette és vágásokra felosztotta és a vágások helyén sarjadó új növés védelme megkívánja a marhák távoltartását ettől az erdőtől. A szomfovai erdők helyett hasonló magasságú legelőerdőt jelölt ki a jobbágyoknak.

218 Az erdők legeltetését, a legelőerdőket az összeírások, urbáriumok néha külön is számontartották, de erre csak a XVIII. század végén kerülhetett sor, amikor az uradalmak az általánosan legelt erdőkből egyre nagyobb részeket szakítanak ki tilosnak. így például a XVIII. század végén a bátaszéki uradalom javainak összeírásában azt olvassuk, hogy az uraság a jobbágyoknak csak a dunai erdők használatát engedi meg, mert azoknak igen sok állatuk van. Más helyen ez az összeírás Bátaszék város határában külön említ 300 hold fátlan és 1000 hold erdei legelőt.

219 1829-ben Bátaszékről azt olvassuk, hogy „ha~ 396