Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

A TÁJ TERMÉSZETI ADOTTSÁGAI - Az ártér és vele szomszédos felszínformák, valamint a növény- és állatvilág jellemzése és népi elnevezése - Folyóvizek

vetkező használatra utaló jelentéstartalom kapcsolja Össze. Lukács Károly jellemzően ragadja meg a lényeget a fok eredetével kapcsolatban, de ő már újkori, leszűkült jelentését mutatja be. Szerinte a fok „halászati mesterszó, jelenti az árvédelmi holtág-átmetsző töltéseknek azokat a keskeny, mesterséges áteresztőit, melyek az ívó halaknak s az ivadéknak az anyamederből az ártérbe ül. onnan a folyó medrébe való szabad vonulását biztosítják".

37 A szó magyarázatának legújabb összefoglalásában azt olvassuk, hogy a szó jelentéstartalmából, a „kard, kés tompább fele, oldala" jelentés lehet ősi örökség. Eszerint a jelentése, hogy „a tűnek, baltának az a vége, amelyen a lyuk van" eredetileg egyszerűen a tű vastagabb végére vonatkozhatott, „Nagyobb vizekből kifolyó ér vagy csatorna" és a „rés, lyuk" értelme ennek alapján fejlődött.

38 Nem értek egyet ezzel a származtatással, nem csak azért, mert az elsődleges jelentésre felhozott példa igen késői (1506), hanem a rokonnyelvekből való származtatás sem meggyőző ebben a formában, mert ott határozottan a nyíl vagy tű foka az elsődleges jelentése és egyben rést, bevágást is jelent. Ezek után úgy hiszem, hogy a fok szó eredetileg is rést, szűkületet keskeny bevágást jelenthetett. A nyílvesszőnek azt a végét, és bevágását jelentette, amelybe beleillett az íjj húrja. Az eredeti, kis, prémes állatokra, madarakra vadászó népek, mint a mi rokonaink, nagy bunkós fejű nyílvesszőkéit használtak. Az egyszerű, hegyes végű nyílvesszők is elől súlyosabbak, vastagabbak, hogy egyenesen, fejjel előre szálljanak. Ezért sem kaphatta a nyílvessző hurrá illeszkedő vége a fok nevét, mert a feje a vastagabb. Szótáraink figyelmen kívül hagytak egy fontos jelentést: a székely asszony a szövőszék felkészítésénél a mejjékeket, a láncfonalakat, a borda fokaiba fűzi be. A szövőszék bordája olyanforma, mint egy nagy, hosszú, sűrű fésű, a fogak közti rés neve pedig fok. A kalandos életű olasz tudós és katona

> Ferdinánd Marsigli, közel 300 évvel ezelőtt meglepő pontossággal és részletességgel feltérképezte a Dunát és behatóan tanulmányozta növény- és állatvilágát. 1726-ban megjelent hatkötetes munkájában egy helyen részletesen ismerteti a Duna mocsaras partjait, melyeket a Duna élő vízétől alacsony, természetes gát választ el. Ezt a gátat latin nyelvű művében kicsiny homoktöltésnek nevezi, az ezen keresztül vezető vízkapukat pedig a magyar fok szóval jelöli, holott magyarul nem tudott. Ö a fok és működésének első leírója, és ismertetését sematikus térképvázlattal és mederkeresztmetszettel is kiegészítette.

39 Vázlata azonban hibás, megfeledkezett ugyanis arról, hogy a fok, amennyiben már emberi kéz alkotása, mindig egy-egy ártéri szakaszt alsó, a vízfolyás irányába eső, legalacsonyabb pontjánál köt össze az élő vízzel, hogy az ártérbe a víz lassan, a folyó folyási irányával ellenkező irányban, rombolás és hordaléklerakodás nélkül, egyenletesen hatolhasson be és apadáskor lehetőség szerint a fok minden vizet kivezethessen vissza a folyómederbe. Tényleges dunai ártereket és működő fokokat feltüntető XVIII. századi térképek világosan mutatják ezt, mint például munkámban mellékelt madocsai és földvári-szigeti térkép is. A fok tehát az a rés, szűkület, nyílás, bevágás, ami megnyitja az utat a víz előtt, az ártér szélesebb és alacsonyabb részei felé. A folyóvizek sajátsága, (erre fentebb a természeti táj és a Duna bemutatásánál utaltam), hogy az élő víz mente jobban feltöltődött, mint a folyam völgyének távolabbi részei, így a Duna bizonyos mértékig elsáncolta magát. Az élő vizet, vagy egykori élővizek holtággá lett mentét, mindig magasabb hátak, gyűrök kísérik. Ezeken 2 Tanulmányok Tolna megye történetéből VII. 17 STiVz;