Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

A TELEPÜLÉSEK ÉS NÉPEIK

A települések és népeik A Dunával és az árterülettel való kapcsolatuk szerint vidékünk településeit két csoportra oszthatjuk. Dunaföldvár, Kömlőd, Paks, Fadd, Tolna, Báta, Szekcső, Bár és Mohács közvetlenül a Duna folyása mellé települt, magas árvízmentes szinten, a pannon dombhátak Dunára eső peremének oldalán. Madocsát, Gerjent, Bogyiszlót, Öcsényt, Decset, Sárpilist, Alsónyéket, Bátaszéket és Kölkedet a Duna főfolyásától távolabb találjuk, szigetszerű ártéri emelkedéseken, melyeket körülölelt az ártér, a nádas, a mocsár, vagy vízáradás idején maga a Duna vize. Az előbbiek ott alakultak ki, ahol a Dunán átkelőhelyek, révek voltak, melyekhez fontos szárazföldi utak vezettek. Ezek a jelentős kereskedelmi és közlekedési állomások kiváltságokat is szereztek maguknak és mezővárosokként jogi helyzetük, társadalmi fejlődésük sajátos útra térhetett. Dunaföldvár, Kömlőd, Paks, Fadd, Tolna, Báta, Szekcső és Mohács már a Hunyadiak korában elérte a mezővárosi rangot.

1 Bölcske és Bár nem érte el ezt a rangot, de földrajzi helyzete sem volt egyértelműen Duna-parti, mint a fentebb felsoroltaké. Valószínűleg öntések, zátonyok választották el a települést akkor is a főfolyástól. Ezenkívül Bölcske túlságosan közel volt Dunaföld várhoz ahhoz, hogy hasonló jelentőségre tegyen szert. Bárhoz is közel feküdt északról Szekcső és délről pedig Jenő, melyek szintén igen korán szereztek kiváltságokat. Az utóbbi a török korban tűnt el, s nevét csak a mohácsi szőlőhegyek őrizték meg. Ezek a Duna-parti települések a még középkorban megszerzett, szabadalmas jogállásuk hagyományaként nyilván jelentős városként érték volna meg a XVIII. századot is, ha nem pusztultak volna el éppen városi fejlődésüket elősegítő földrajzi adottságaik miatt. Nemcsak kereskedők, hanem a hadjárások útjába is estek, és hol innen, hol onnan támadó csapatok könnyen hozzáfértek, kirabolták és elpusztították. A mohácsi csatavesztéstől kezdve Rákóczi dunántúli hadjáratainak végleges bukásáig, azt látjuk, hogy hiába voltak ezek a helyek megerősítve palánkokkal, mint hadászatilag is fontos kulcspontok, az erődítések nem mentették meg az abba menekült környékbeli népet, inkább szomorú temetőivé váltak annak. Ha maradt is meg népükből, azok más közeli, nehezen megközelíthető falvakban vészelték át a hadjárásos időket. Ezek visszatérve azonban átadták a később odaszállingózott telepeseknek és utódaiknak a városi kiváltságosság hagyományait, amit a török után beültetett földesúr nem ismert el minden esetben, s ez hosszú perek, nemegyszer véres zendülések és megtorlások évtizedekre elnyúló sorozatát indította el. Mindenesetre a települések lakói többségükben a XVIII. században telepesek, hospesek, illetve colonusokként szerepelnek. Az ártérben elhelyezkedő falvak népe nemcsak jobban átvészelte a háborúkat, hanem még távolabbi környék menekültjeit is befogadta. Bár nem feküdtek hivatalos kereskedelmi utak és könnyen hozzáférhető révátkelőhelyek mellett, részük volt a Dunán és a Dunán át haladó, főként illegális forgalomban. 53