Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

A TÁJ TERMÉSZETI ADOTTSÁGAI - Az ártér és vele szomszédos felszínformák, valamint a növény- és állatvilág jellemzése és népi elnevezése - Emelkedések és nyúlványai - Az ártér és környezetének növényzete, állatvilága, a növény földrajzi kutatások és a helynévanyag tükrében

napján (június 24.) túl nem ehettek, mert attól kapták a juhmételyt — írja Kitaibel Pál 1800-ban kelt útinaplójában.

141 Ennek ellenére a malátos, a malát füzes erdő igen nagy jelentőségű volt a készített takarmány nélkül telelő marhák számára. A fiatal fűzfák kérge, vesszeje, susaja, vagyis az ágak hegye, igen értékes tápanyagokat tartalmaz, s ezeket akkor is lecsípdesi az állat, ha egyébként jó fűben is legelhetne. Igen értékes volt a méhészek számára is a malát. Róla nagy tömegű lépnek való virágport hordtak be a méhek, s ez magyarázza a méhesek ilyen helyeken való sűrű előfordulását. Pl. Bátán a Bődében. Ha feltöltődés nem akad meg, a felnövő fűzfák között lassanként, helyet kapnak a nyárfák is, elsősorban a fekete nyár vagy ahogy több helyen a Duna mellett nevezik, a jegenyefa vagy jegenyenyár (Populus nigra). A jegenye szó a szlávból származik, ott eredetileg kisbárányt és barkát jelentett.

142 A régiségben, s ma is azonban a fehér nyár (P. álba) neveként is használatos a szurkos nyár (Báta) névvel együtt. A legfontosabb előfeltétele a nyarak megjelenésének, hogy a terület már egy hónapnál hosszabb ideig nem lehet víz alatt.

143 A nyár, vagy jegyenye nyár nevéből képzett helynevek: Jegenyés-sziget (Bölcske), Nyárfás hát (Gerjen, Urb. térkép, 1857.), Nyárerdő (Bogyiszló), Nyáraskert (Ordas, Pesty), a régiségben Elenyar (Fadd).

144 Topolováos (horv. topoly = nyárfa. Mohács). Az óriásivá növő, egyedülálló, nagy fehér-nyárfák a régiségben is fontos tájékozódási pontok voltak. Ahol már a fekete-, vagy jegenye nyár kedvezően fejlődik, ott a fák alatt is több értékes növény megterem, mintegy ellensúlyozva a nyárfa legelőként való értéktelenségét. A fűz-nyár ligeterdő legjellemzőbb növénye a hamvas szeder (Rubus caesius), fontos téli legelő volt. Alacsonyabb szinteken a sárga nőszirom vagy vízi liliom (Decs)

j vízi tulipán (Mohács), (írisz pseudacorus) és a nyári tözike (Leucojum aestivum) virágzik, de egyiknek sem eszi a levelét az állat. Mellettük azonban már felfedezhető a zabszénával egyenértékű és két méter magasra is megnövő pántlika fű, vidékünkön neve komócsin, komócsing (Decs, Báta, Mohács), bilusika (Mohács), (Baldingera arundinacea) és a mocsári perje (Poa palustris), hasonlóan értékes legelőfű. Nagy tömegű illatos takarmányt ad a kőgy, (Decs, Báta, Mohács), vagyis a mocsári harmatkása (Glyceria maxima). A boglárka (Botentilla reptans), és a sárga virágú pimpó (Ranunculus repens) legelésre használhatatlanok. Ha rossz vízvezető vagy laza homokréteg miatt a felszín erősen kiszárad a nyári melegben, a fűz és a nyár korcs marad. Köztük csak a szárazságot jól tűrő korai sás (Carex praecox) marad meg, ez egyben jelzi a rossz vízgazdálkodású területeket. Legelőfüvet itt csak a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis) jelent. Az ennél még magasabb, tehát csak magasabb árvíz idején elöntött és jó vízgazdálkodású helyeken a fűz és a nyár mellé lép a magaskőris, v. mocsári kőris (Mohács), (Fraxinus excelsior)

j a szil vagy venec-szil (Decs), (Ulmus campestris, U. laevis), a mezei juhar (Acer campestris) és a tölgy (Quercus robur) (Ulmetum-Fraxinetum-Roboretum). Ezek már a göröndök, a hátak szintjén nőnek és mind értékes fa. A fiatal kőrisfa kérge még a fűzfákénál is jobb téli takarmány, a juhar, a szil lombját szeretik legelni az állatok, a tölgy makkja a disznók legfontosabb eledele volt. A szil és a tölgy fontos épület- és szerszámfa. E magasabb fák között ott találjuk a vörösgyűrűs, v. gyűrűs somot, vagy gyürücét (Decs), (Cornus sanguinea), a fagyalt vagy gyöngyágat (Mohács)

j (Viburnum opulus), a varjútövist (Öcsény), (Rhamnum 44