Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Állatőrzők és pásztorok

egykori szállások helyén községek alakulnak. A Duna mentét eddig sem tekintettük egy műveltségnek, egy népcsoportnak, de az ártéri életforma és gazdálkodás sok közös vonás kialakulását, megőrzését tette lehetővé. Most, a táj átalakulásával ezek is eltűnnek, és miközben szinte minden falu sajátos módon alakítja ki új műveltségét, a társadalmi ellentétek egyszerűsödnek. Azok, akik valaha az ármentesítések ellen foglaltak állást, mert az ártér sokoldalú használatából éltek, most már egyszerűen csak szegények, nincstelenek, jöttmentek és szemben állnak a gazdákkal, a vagyonos parasztsággal, akinek ki vannak szolgáltatva. A pásztorok is egyértelműen ide tartoznak a szegényekhez. A vízrendezések során ahogy nő a szántható terület, úgy szűkülnek a legelők. A pásztorok már nem az erdőben őrzik a vad, de önálló, terelést alig igénylő, ösztönszerűen összetartó falkákat, hanem a szántóföldek közé ékelt szűkös legelőkön, nyílt és szélnek kitett síkon, ahol sem természetes enyhelye, sem itatóhelye nem volt a jószágnak. Az állatok kártól való szoros őrzése és a kútból való itatás nem könnyű munk

a és egészen más jellegű, mint volt. A falkát, kivált rossz időben, a bojtárok körülfeküdték, s alig-alig szunnyadhattak éjszaka sem. Legszebben példázza e megváltozott őrzést a pásztorkutyák kicserélése. A múlt század második felében eltűnnek a nagy komondor kutyák, melyekkel a farkasokat és a betyárokat riasztották, de megvadulva nem egyszer borjút és csikót is megöltek. Helyettük jönnek a terelőkutyák, a puli, a pumi, vagy majzli. Azelőtt nem használhatták ezeket, most már ezek nélkül nem őrizhetnek. A pásztorok is szorosabb felügyelet alá kerülnek, a község cselédjei lesznek. Újévkor, szólításkor a nagygazdák válogatnak belőlük. Felügyeletüket az ún. kanászbíróra, juhászbíróra vagy a másodbíróra bízzák. Ö adja ki az apaállatoknak járó takarmányt, ellenőrzi a kihajtott állatok számát, a pásztorbér befizetését stb. A tavaszi kihajtás után egy hétre összerójják a pásztorok az őrizetükre bízott jószágot: házról házra járva felírják azt. Ilyenkor a gazdák kolbászt, szalonnát, kalácsot, bort adnak nekik, ez a pásztorszoktatő. (Madocsa) Bérükben terményt és kenyeret kaptak, pénzfüzetésük neve továbbra is bocskorpénz. Csak 4 ünnepnapjuk van egy évben. Karácsony, újév, húsvét és pünkösd első napja. Második napján ajándékot kapnak: pásztorkalácsot, bort. Bort és pár fillért kap az is, aki a gazdának bejelenti, hogy a göbe begörgött, vagy a tehén megfolyatott. Vannak gazdák, akik együttéreznek a pásztorral. Viharos, nehéz éjszaka után már hajnalban kimennek hozzájuk, s nem üres kézzel. Más gazda nem ad semmit, s ha a kocsmában pásztorok is vannak, be sem megy. A századforduló után már alig vannak kintháló nyájak, alig vannak már igazi pásztorok. Megjelennek a szegényemberek, akik pásztorkodni is megpróbálnak, szakértelem, állatszeretet, pásztorfelszerelés nélkül. Ha nem sikerül, mással próbálkoznak. Csak mutatóban vannak olyan pásztorok, akiknek tudását, hozzáértését mindenki elismeri. Ezek legtöbbje még tud, emberfeletti hatalommal rendelkezik. A pásztortársadalom megbomlik, szolidaritása megkopik, eltűnik. Eltűnt jelképe is, az a meseszerű nagy kunyhó, amely ott állt valahol a Belső Túl-a-Dunán, az erdő szélén, ahol a decsi és őcsényi határ összefutott. Minden esztendőben ide gyűltek a környékbeli pásztorok mulatni. „Az öreg Borjátinak igen jó lovai voltak. Az esperest is ő hordozta gyűlésekre. Látták ezt a pásztoremberek is, elhívták sokszor magukhoz is fuvarba... Egyszer — mesélte — Bográba volt, oda vitt pásztorokat. Volt egy 100—120 személyt befogadó kerek gunyhó, a közepibe 420