Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Baromfitartás

kötröcre rakták az ólját, meggyújtották, az ölfa lángja fölül ment ki. Fejszék, balták nagy kések bele voltak vágva a gerendákba és körültáncolták a tüzet kólóban. Innen a tűztől volt egy kecskedudás, az húzta nekik végig. Ügy féltem a villogószemű sok pásztortól... meg voltak ott szegény legények, betyárok ... de nem bántották, inkább kínálták, itatták. Abba a nagy kunyhóba csak mulatni mentek Szentgyörgynap táján ..." (Decs) BAROMFITARTÁS A belsőségeket körülvevő vízállások, tavak, holtágak igen kedveztek a víziszárnyasok tartásának. Sok falu urbáriumában szerepel a ludakkal való adózás. A fehér magyar lúdnak nem volt nagy teste, de nemcsak a húsáért, hanem a tolláért is tartották. Szerették a pántlikás, búbos ludakat, ezért mikor a tojásokat az anyalúd, a magló lúd alá rakták, némelyik gazdaasszony a fejére cserépfedőt tett és pántlikát kötött a hátára. (Decs) Amíg a víz a falu körüli mélyedésekből, holtágakból ki nem száradt, vagy be nem fagyott, a ludak csapata csak enni járt haza, egy öreg gúnár vezetésével a nyílt vizén hált. Itt nem tudta a róka a libákat meglepni, a vidra pedig a nádas helyeken, a falutól távolabb járt.

299 (Báta) Ahol és amikor már a ludak ilyen hálására nem volt mód, földólakat raktak a számukra, melybe a ragadozók elől el lehetett zárni őket. A ludak, a kis libák vagy ribák őrzése, legeltetése is szokás volt. Nem egy helyen az emlékezéseik szerint nagy lányok és legények dolga volt ez is. így például Gerjenben 20—22 éves legények voltak libapásztorok még a múlt században. Bátán a Si'kon legeltettek a lúdpásztorok, őrizték az aprójószágot a ragadozó madaraktól és kószáló disznóktól. A toka- vagy récetartás is nagyméretű volt. Kacsát csak vízközeiben érdemes tartani. Tojásait tyúkkal költették ki, de azután az anyaréce gondjaira bízták. Már pár napos récék lejártak a Dunára vagy a tavakba. Darát, kukoricát csak újabban kaptak. Régen csalánlevelet, ördögcérnát (semfüsemfa, berbécs, — licium) és macskaharapta füvet, halat aprítottak számukra. Tyúkokat kevesebbet tartottak. Ezek a ház padlásán, vagy az udvarban lévő fákon háltak. Ahol nem volt erre alkalmas fa, oda egy ágastól kivágott fát hoztak és ástak le tyúkülőül a ház elé. Több helyen kocsikereket tűztek hosszabb rúdra, olyan magasra, hogy a róka el ne érje. A vízszintesen felhelyezett kerék küllőire szálltak fel este a tyúkok. Ha nem volt a háznál kutya, a róka letáncolta a kerékről a baromfit. Két lábra állva „aprókat topogott és felugrált, körbe kerülte az oszlopot. A tyúkok a rókát nézték és leszédültek. Azt mondta édesapám, hogy két tyúkjába került, de látta a rókatáncot" (Öcsény). A tyúkok ültetését sok hiedelem kísérte. Újsággal semmi esetre sem ültettek. A kikelt csirkéket kappannal kísértették. Az apróbb baromfit a gyümölcsőrző lányok magukkal vitték a szállásokra, gyümölcsösökbe, ahol sok férget, bogarat, szöcskét találtak és más gond nem volt velük, csak este bezárták őket a földólba, hogy róka, menyét el ne ragadhasson belőlük. A baromfitartás legnagyobb virágjában a századfordulón a földművelő szállásokon, tanyákon volt. 421