Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - A legeltetés sajátosságai - Az állatok kihajtása az ártérből árvízkor

átvoltunk. Még egymás hátán is mentek". (Őcsény) A marha is jó úszó, ha a víz túlságosan nem hideg, maga magától is rászánja magát az úszásra. A ló is a nyári, meleg vízben szívesen fürdik, de a lehűlést, a hideg vizet legkevésbé bírja. Ha az állatok kihajtásával megkéstek és a jószágnak hosszú időn át, még ha kisebb megszakításokkal is, úsznia kellett, meggyengültek, kimerültek és elvesztek. A lovakat a hideg eső is bántja, ezért mozgással kívánja magát felmelegíteni. Ezért nehéz a ménest hideg esőben megtartani. Jeges vízben, hideg időben úsztatott lovakból sok elpusztult. 1807 januárjában a madocsai csikósok „ámbár a víznek hirtelen áradását jól látták, még is a ménes ki hajtásával késedelmeztek, mindaddig, míg a víz hirtelen minden tájékot el jutott volna", indultak csak be a faluba. Ekkor a ménesből elveszett két csikó. A lovak gazdája meg akarta a csikósokkal keresni azokat, de mivel a pásztorok is a kocsmában melengették magukat, „későcskén indultak, és midőn azokat egy kis dombotskán, mely már mindenfelől vízzel körül futva volt megtalálták és onnét való ki szabadítás eránt a káros felesége is hogy úgy úsztatnák ki őket meg egyezett vala, tehát... onnét ladik mellett ki úsztatták volna a víznek hidegsége miatt egyik ugyan még úsztában a vízbe veszett, a másik pedig a szárazra vergődvén ottan tsak ugyan megdöglött.. ,"

285 A másik veszély, mely úsztatáskor minden állatot egyaránt fenyeget, a szél. Az állatok mind úgy úsznak, hogy szemük, orruk és fülük alig néhány ujjnyira emelkedik ki a víz színe fölé. Ha a víz hullámzik, nem csak a látást veszi el, hanem becsap az állat orrába is. A jószág prüszköl, megvadul, ösztönszerűen a másikra kíván felkapaszkodni és így nem csak maga, hanem többedmagával merül el. Azt mondják, ha a víz a marha fülébe becsap, elveszett. (Decs) A hullámos vízen a jószág nehezebben tájékozódik, nem tudja tartani irányát sem, ha nem látja a partot. A víz elsodorja a kijáró, menedékes partrészlettől, a gázlótól, s ott ahol a part meredek, bokros, nem tud kikapaszkodni, visszazuhan és így pusztul el. Fiatalabb állatok még nagyobb veszélyben vannak. 1703: A bátaszéki tiszttartó jelenti urának, hogy a lovakat kihajtotta az elhagyott falvakba a Szigetről (Sárvíz és Duna köze), „Isten tudja mennyi csikót vesztettek a nagy víz miatt". 1768: Alsónyéken 8 ökör és 37 ló veszett a vízbe. 1803: a gerjeni „ménes szine, mintegy 21 darabig a vízbe fulladt", stb. Az úsztatás veszélyeit ismerték és régtől fogva igyekeztek azt biztonságosabbá tenni. Az ártérben található természetes, vízmentes hátak, göröndök, a szállásokon mesterségesen magasított széna-állások, akólhelyek, állások mellett, az úsztató helyeknél, a gázlószerűen kiképzett partszakasz közvetlen szomszédságában, mesterséges halmokat emeltek, hogy azokon összegyűlő jószággal a kellő időt megvárva, pihenten vághassanak neki a folyam átúszásának. A Duna szélén lévő nyájaknak gyakran megfelelőbb és biztonságosabb volt, ha a Nagy Dunán keresztül menekültek, mintsem hosszú kilométereken át hol lábalva, hol úsztatva induljanak nyugat felé ki az ártérből. Ilyen úsztatóhelynél emelt domb van a Gemenci erdőben, a Gémesi csárdánál. „Mikor szorított a víz ott etettünk a disznókkal a magasra feltöltött akóban... Mikor fölcsapott az akóig, akkor aj de neki! átúsztattam, ladikkal meg mentem utánuk ... A gulyás előbb indult, mint a kanász... volt olyan, melyiket nem tudták neki szorítani a víznek, azt kompon hozták át..." (Őcsény) Hasonló szerepű lehetett a bogyiszlói Disznórév, Paks alatt a Ganaj os domb is. Évszázadok óta, de talán már a történelem előtti időkben is készültek földhányások, töltések, melyek az ártérben való közlekedés biztonságát szol413