Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - A legeltetés sajátosságai - Az állatok kihajtása az ártérből árvízkor

kagylóra is mondta ezt egy adatközlőm, mivel azt is kitúrta a disznó a sekély vízben. Kitaibel a Drávaszögben járván említi a kálmost, (Acorus calamus), mely az ártérben töméntelen mennyiségben terem és gyökerét juhoknak és szarvasmarháknak adják. Egy másik útja alkalmával Eszék mellett látott óriási mennyiségben és megfigyelte, hogy azt a lovak nagyon szeretik.

282 Magasabb helyeken termő földi mogyorót is szívesen túrja a disznó. Ezenkívül a mocsárban megették a békát, békaporontyot, halat, amit csak megfoghattak. A Bogyiszlóval szomszédos Dusnokon helynévként találjuk a Disznós palét. Pesty névgyűjtője megjegyzi: „régente a sertés nyáj legelésére használtatott, minthogy benne a zsombékok és hínár között mindenkor elegendő táplálékot találtak, — jelenleg pedig mivel szántó földek között létezik, csak csádét teremve kevés hasznot ád". Bátán és Város erdejében van a Disznós tó, a név eredete itt is a dusnokihoz hasonló. „Az erdőben ötték a makkot, válogatták a fagyökeret, a kiöntés szélén a Holt Dunában fürdettek ... Ették a teknyős békát, kagylót, a kukacot, halat, ha megdöglött a kátyóba. A csigát megrágja, a csikót is megeszi, a vadalmát, a vadkörtét..." (Öcsény) A súlyom, sójom (Gerjen) súj vagy súlyom (Báta) fogyasztása Kitaibel figyelmét is megragadta a Dráva mellékén: „A mocsarakban Unió pictorum, amit a disznók nagyon szeretnek és a lábukkal kutatnak fel. Trapa natans gyakori a mocsarakban. Az állatok és az ember egyaránt fogyasztják".

283 Az áradás után kintrekedt és oxigén híján elpusztuló halakat a sekély vízben nagy tömegben fogyasztották régen a disznók. A haleleség a makk jelentőségével vetekedhetett. „Mikor nincs nagy víz, 2—3 kilós csukákat úgy fogdosnak, ropogtatták, mint a fene!" Mikor még sok lehetőség volt a halak fogdosására, nem nagyon válogatták azokat. Hazavitték és a javát főzték, sütötték meg. A hal hulladék ját a többi apróbb hallal együtt a disznóknak hányták oda, vagy feldarabolták a kacsáknak. Azt, hogy az ártérben szorult halakat disznókkal falatták fel, már Oláh Miklós is említi a XVI. sz. elején.

284 Ahogy a múlt század második felében a disznók lassan nemcsak az erdőkből, hanem a mocsaras legelőkből is kiszorultak, vált csak szükségessé a hizlalásra nem fogott állatok téli takarmányozása. Sajátos átmeneti formák jöttek létre ekkor a disznók téli eltartásában. Például Öcsényben nagy közös akójuk volt a falu alatti gyeplegelőn. Reggelenként az asszonyok lementek az akólhoz, mindenki kihívta az akol elé a saját állatait, és ott adott nekik élelmet. De „ha a disznó Gergő nap után nem él meg azon, amit maga talál a legelőn, az az ő szégyene" (Mohács). Az állatok kihajtása az ártérből árvízkor A Duna árhullámai évezredek óta vándorlásra kényszerítették az ártérben élő állatokat és az embereket. A ló, a marha, a disznó mind jó úszó, mégis számtalan feljegyzésünk van arról, hogy a jószág egy része árvízkor elpusztult. A vizet leghosszabb ideig a disznó bírja. „Mindaddig bírja, míg a fükörme le nem ázik. Ha az leázik, elbukik, nem bírja tovább az úszást." (Gerjen) „... míg a körme bírja. Nagy vízben kigyöngül, nem bír evezni. Elázik a körme!" (Öcsény) Disznófalkák árvíz idején könnyedén átúsztak a megáradt Nagy Dunát is. „Az erdei disznót nem kell úsztatni, mén az egyedül! Mén, pedig a Gemenci csárdánál széles (a Duna). Malac, süldő, az mind megy, gyöpön nem megy úgy. A kicsi malacok, csak az orruk látszott, fél óra alatt 412