Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - A legeltetés sajátosságai - Teleltetés és legeltetés az ártér alacsonyabb szintjén

ragadható időben (a XIX. század második fele), már inkább levágták a sást és a zsenge nádat a jószágnak, és csónakon hordták a szállásokra, vagy a falubeli istállóhoz. A tavaszi magasabb vízállás, a jégvíz hidegsége s az, hogy a vizek közt elkóborló marhát nehéz volt követni és a farkasveszély, mely még koratavasszal fennállott, indokolta ezt. „Amint fölenged a fagy, a nád már hajtani kezdett. Ez a zsenge nád, a nádkattyu, a ződ nád." A Duna mentén igen gyakran ez mentette meg a jószágot a pusztulástól, ha a tavaszi, árvíz elvette a legelőt. Erre mindenhol találunk élő emlékezetet, de bőven vannak feljegyzéseink is. „A rettentő nagy árvíz hosszasan a mai napig is rajtunk uralkodván, annyival is inkább több és siralmasabb károkat tett, hogy minden kaszálló rétyeinket és legellő mezeinket el vette és sehol az egész határunkban nints reménységünk a hol valami kis szénát takaríthatnánk. Most is marháinkat a zöld náddal tartogattyuk, de már ez is megvénült nem eheti a Marha, és már annyira jutottak, hogy a nagy étlenség miát álig járhatnak ..." — panaszolják a bátaiak 1780-ban. Mikor a nád zászlaja májusban megjelenik, már fás, és éles levele sérti a jószág száját. Ugyanebből az esztendőből fennmaradt az őcsényiek és alsónyékiek hasonló panasza is, melyben azt írják, hogy csak nádfarkot és ágat adhattak a dögő félben lévő jószágnak.

277 A múlt században az alsónyéki lelkészek minden esztendőről készítettek néhány soros feljegyzést, s ebben többször említik a jószág nádazását is. 1853: „...Áprilisban ki áradt a nagy víz, egész tavasszál kint volt, nádaztuk kínosan a marhákat." 1861: „A nyár vízzel köszöntött be, akkorával, hogy darab ideig náddal tartották a marhákat.. ."

278 Madocsán is emlékeznek arra, hogy szokás volt a tavaszi nádat, amíg egy méternél nem volt magasabb, levágni és a jószággal etetni. „Gyönge nádat vágtak, de ha sokat evött, attól is fölpuffadt." „A kicsi nád, a gyönge nád a nádkattyu, amit tavasszal lehet etetni a jószággal... bementek a csónakkal a Tóságba, szedték a zöld nádat, minden nap hoztak egy csónak zöld nádat ide a házhoz, az akóhoz. .. mert a víz sokszor idáig feljött a dombig ..." (Decs). Volt a nádazás megkönnyítésére egy sajátos eljárásuk is régen. Júliusban bizonyos területen levágták a nádat, még akkor is, ha nem voltak rászorulva. A helyén még abban az esztendőben sarjadó nád a következő télre nem avult el, hanem zölden telelt át, s ha kora tavasszal, vagy még télen rászorultak, nem kellett az avas nád között a még egészen apró új nádhajtást keresni. Ez a takarmányul levágott és takarmányul megőrzött nád a cella vagy csilla. Dusnokon helynévként ismeretes: Cella palé (Pesty).

279 A Fertő tó hatalmas nádasainak is vették így hasznát: az osztrák oldalon szinte napjainkig takarmánynak vágták le a zöld nádat, pedig e vidék mezőgazdasági műveltsége közismerten magas szintű.

280 Az ártérbe a disznó, minden más állatnál több táplálékot talált magának. Kora tavasszal „a nádcsirát nagyon szereti, féretúrja és eszi" (Mohács). Ez a friss nádhajtás ami még kora tavasszal a földben, vagy a sekély víz alatt van. Nagyon szerette a nád és a gyékény gyökerét is, ezt nyáron is csemegének tartotta. Erről is maradt feljegyzés. 1810-ben egy kis kanászgyerek önkényesen otthagyta szolgálatát és nem akarta tovább szolgálni gazdáját, pedig az még kalapot is vett neki. Mivel egy malac el is veszett, az ügy a bíró elé került, ahol a gyerek édesanyja azt vallotta, hogy a gazda „sörtvései ollyanok, hogy a nádbul ki nem jönek és kéntelen volt ott az malaczot otthagyni.. ."

281 A nádcsírán és gyökéren, a gyékény böngyöléjén kívül sokféle más gumót és gyökeret is talált még magának a nádasban, a mocsárban a disznó. Ezeket összefoglalólag ázsdónak nevezik a Sárközben és Bátán. Az utóbbi helyen a 411