Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - A legeltetés sajátosságai - Teleltetés és legeltetés az ártér alacsonyabb szintjén

zadunk első évtizedeiben Alsónyéken: „...szokták kaszálni, mikor már a dér megcsípte. Akkor kocsikkal hozták haza, sok lecsúszott belőle. (A síkos, nyers vágott sást nem lehetett úgy szállítani mint a szénát!) Odaadták (akiknek a rétjén volt ilyen sást, csádét termő tóság, és volt elég szénájuk), hogy nekik nem kell, mert nekünk meg sok jószág volt és csak 10 hold föld. Sasos volt ez, polyva közé is jó volt, szecskának. Lekaszálták, felrakták a pallásra. Nem ment tönkre, nem fülledt be. Megeszi a jószág {ezt a sást) de volt benne sok más is. Amit nem evett meg, (azt) alája raktuk. Szeptember, októberben már lehetett. Olyankor már nem volt víz, de sokszor a vízből is hordozták ki. Jobb volt mint a száraz (kukorica) szár... Szulakbon, késő ősszel és korán tavasszal kint voltak, fát csináltak ínég szénát vágtak. Tavasszal is lehetett sást kaszálni. Hazahozták, míg más dolguk nem volt. Hozták a fát a kocsiderékban, rajta a sást. Kint voltak egy hétig, akkor hazajöttek minden szombaton". (Alsónyék). Ilyen sasos, kőgyes giz-gazt tettek a szénaboglyák, a szállási fészerek, féhajok tetejére is. Ha a jószág megszorult, ezt is megette.

271 Figyelemre méltóak a következő adatok: 1827 tájban a Duna mappáció térképlapjaihoz készült leírásban a madocsai és bölcskei határról ezt olvashatjuk: „...mind tsupa rétségek a vagy mező nádiások ámbár imitt-amott egy kiss tisztások hol szélén hol bent találtatnak, tsak kemény télben kaszálható, mert igen kobolyás, posványos és ingoványos".

2,72 Hasonlót írt a Sió felső folyásáról Krieger Sámuel 1776-ban. Itt a széles Sió felszínét teljesen benőtte a lebegő láp, úgy hogy a víz tükrét mérföldeken át nem lehetett látni. E lápok bő szénatermését a környék lakossága csak télen, fagyban hordhatta haza.

273 Az említett helyeken a kaszálható növényzetet a sás, vagy döntő mennyiségben a sás adhatta csak. Egy bánfai (Dél-Baranya) hatalmaskodási perben megidézett tanúknak a vármegye ítélőszékén feltették a kérdést 1745ben, hogy a „2 petrence széna vagy sás" elhordásáról mit tudnak. A jegyzőkönyv más részén: „valóságos széna vagy csakis ház födélre való sás, sőt arra is alkalmatos lett volna?" A bánfaiak „ugyan ezen Punctumban említett Szénát vagy Sást" akkor nem látták, „hanem az éli hordás után mint egy héttel utóbb Bánfára menvén ezen széna vagyis sás öszve hordva lévén.. " stb.

274 A tápai bíró 1817-es számadásai közt pl. feltüntették azt az összeget, amit „kaszálni való sássért", „Szénának való Sássért" fizettek.

270 Kora tavasszal a vízi és vízközeli növényzet előbb újul meg, előbb hoz zsenge hajtást mint a mező, ez az ártér másik nagy értéke. A zsenge hajtásokat, közte a nádat a marha és juh a vízben gázolva is legelheti. A juhokat azonban a pásztorok legkésőbb Szent János napjáig kihajtották az ártérből, ott is, ahol megtűrték volna őket, vagy saját legelőterülettel rendelkeztek. Ez idő után ugyanis a májmétely károkozójának (Distoma hepaticum) álcája elhagyja a mocsári csiga testét, a fűszálakon betokozódik és fellegelhetővé válik. A juhászok nem ismerik pontosan e veszedelmes betegség okát, de úgy tartják, ha ezután a juh ott legel, ahol a pucok nem túr, vége. (Madocsai) Kitaibel Pál 1808-ban a Drávaszögben azt jegyezte fel, hogy a „pénzes lizinkát, a mételyfűt, Lysimachia nummularis-t a birkák megeszik és meghíznak tőle, de ősszel a nyakukon a mirigyek megduzzadnak, szemük erei elhomályosulnak és az epevezetékben a Lysimachia nummularia leveleihez hasonló alakú lerakódások következtében elpusztulnak. Ha mezőkön élnek, akkor megkönnyebbülnek és meggyógyulnak. Magyar neve juh-métöl. Keresztelő Szent János ünnepéig nem ártalmas."

276 A Duna mentén, az emlékezésekben meg410