Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - A legeltetés sajátosságai - Teleltetés és legeltetés az ártér alacsonyabb szintjén

A fergeteges idő elől a juhászok is az erdőbe húzódtak, bár csak oda engedték be azokat, ahol más állattal nem legeltettek. A fák ágait, lombját a birka is szereti, leginkább az akácot és a fűzfát, de ínségben még a bodzát is meghántja. Ártéri erdőkben, ott ahol más jószággal is legeltettek, általában Szent József vagy Gergely napig tűrték csak. meg a juhokat, azután vándorolni kényszerültek. A bogyiszlói és madocsai nyájak néha a Duna—Tisza közére, de általában a Duna mentéről nyugat felé vonultak a dombvidéki és középhegységekben lévő erdős legelőkre. Sokan mentek a Szászvár környéki bányavidékre és a környező erdőkbe (Vékény, Kárász, Szalatnak), mások Veszprém környékére vándoroltak, majd Fejér, Tolna és Baranya megyében, az úton töltötték a legnehezebb három hónapot, az aratás befejezéséig. Ősszel az árterek felé vonultak, a Dráva vagy Duna szélére húzódtak telelni. Teleltetés és legeltetés az ártér alacsonyabb szintjén Az ártér alacsonyabb színtjén legkevésbé a ló talált magának megfelelő élelmet. Szükségben megette a gyenge kőgyöt, komócsint, ha pedig az utóbbit időben vágták le, szénaként is fogyasztotta. A komócsint e rétes helyeken egyenesen a ló számára biztosították, pedig nem egyszer olyan hosszú volt, „hogy végig ért a lóban". Ha az ártér alacsonyabb szintje téli legelőként maradt meg, a ló csak a füvet kereste az avas nád között vagy inkább a bokrok ágait csipkedte, harapdálta. A sást is csak végszükségben ette, ha már mást nem talált.

267 A marha és juh igénytelenebb volt, bár rétes helyeken, a nádasban ezek is elsősorban azokat a fűféléket keresték, melyek a vízi növényzet között lábon száradtak meg, mert amíg a jószág máshol jó legelőt talált, elkerülte a vizenyős helyeket és így a nád és gyékény, a közte lévő füvet megvédte a nyári lelegeléstől. Ahogy fogyott a mezőn az élelem, úgy fanyalodott a jószág napról napra olyan növények fogyasztására, melyeket eddig elkerült. Végül a faggyal a jószág olyan ingoványos, mocsaras területeket is megközelített, melyeket nyáron el nem érhetett. így mehetett be a marha és a juh télen a nádasba, a nádas között lévő kisebb gyepfoltokra is. „Nem vágtak szénát régen, hanem hajtották be a nádasok közé legeltetni." (Báta) A fagy azonban nemcsak feltárta az eddig megközelíthetetlen területeket, hanem megcsípte a sás és a gyékény éles levelét és megfonnyasztotta, így az a jószág száját nem sértette, nem vágta el. Valószínű, hogy a fagy bizonyos ízbeli átalakulást is végzett. Mohács és Kölked közti határperben az egyik tanú a következő vallomást tette: „Télen pedig sokszor szénájuk nem lévén és a Berkek által fagyván a Gyékénnyé is, melyet a juhok ha meg fagy nagyon szeretnek a dér megcsípvén az Atya juhait. . . (ott) legeltette .. ."

268 Vö. Fényes megjegyzése az Erdőhátról: „téli befagyással a marhákat jó ízű sással táplálják".

269 A sásfélék nagy értéke abban állt, hogy nem száradtak el, télen is eleven zöld volt a levelük. „A sást, a csádét csak akkor eszi a barom, ha ehös, rá van szorulva... A sást télen eszi, akármilyen, csak zöld legyen." (Madocsa) Bizonyos sásfélék erdők összefüggő aljnövényzetét is adhatták. Ezek az erdők jó teleltető helyek lehettek. (A Karasó mentén, Baranyában már az Árpád-korban említenek egy Sás-erdőt, — silva Saas.)

270 Az észak-mecseki erdőkben még néhány évtizeddel ezelőtt is a bükkösök közt lévő sasos területeknek nagy hasznát vették az állatok téli legelőjeként. A sást, csatét, csádét, a sasos vízi növényzetet nemcsak legelte a jószág, hanem ezt vágták is neki, mint még szá409