Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - A legeltetés sajátosságai - Legeltetés és feleltetés az erdőkben

dŐkbe vonult a szállástalan, rideg (esetleg vándorló) nyáj is. Szükség esetén á tilos erdőkben is elnézték ezt a hatóságok.

228 Az 1852. december 3-i császári nyilt paranccsal életbe léptetett erdőtör-vény is számot vetett ezzel: „66. §. Ha a marha bizonyíthatólag csak a szomszéd erdőbe menekülés által vonathatott el a fenyegető veszély (hóförgeteg, nagy zivatar, jégeső, sat.) elől, úgy a marha (be)hajtás megtörténte büntethető cselekményt nem képez.. ."

229 Az erdő nemcsak védelmet, hanem táplálékot, legelőt is biztosított a jószágnak. A fák közt nőtt fű ugyan íztelen, táplálóereje is kevesebb, mint annak, amelyet a nap sütött, de éppen ezért maradhatott meg a fák közt akkor is, ha a jószág legelőre menet elhaladt fölötte. Most jobb híján erre is ráfanyalodott. Az erdő alján más tápláló gaz, növény is felnőtt, s ezek magasabban és a fáktól is védve voltak, ezért később lepte el ezeket a hó. A bokrok és fák ágai pedig egész télen hozzáférhető téli takarmányt jelentettek. A szénázás, a készített takarmány etetésének mértéke, állatfajtánként és vidékenként eltérően hódított tért, sőt koronként és évenként is változhatott az időjárás szerint. Általánosítva, azt mondhatjuk, hogy a készített takarmány nélküli teleltetés uralkodott a Duna mentén a XVIII. században. A múlt században is számos esetben megtörtént az, a juhászoknál pedig napjainkig is megfigyelhető volt. A lovak teleltetéséhez használták fel vidékünkön elsősorban és legrégebben a szénát és a Duna menti lótartás kiszélesedésével párhuzamosan növekedett a rétek irtása is. Történeti adatok és emlékezések azonban bizonyítják, hogy a lovak szénázására nem volt mindig mód és a lovak is átteleltek néha az erdőnyújtotta táplálékon. 1695-ben Jány bátaszéki tiszttartója jelentette urának, hogy a ménest kihajtotta az árvíz elől a magasabban fekvő erdőségekbe és most az falevélen él.

230 Lóra és marhára egyaránt vonatkozott a madocsaiak 1740-ben a vármegyéhez küldött panasza: „A szigorú tél és időjárás az egész vármegyére nyomorúságot hozott. A lakosok kifogytak a szénából, szalmából és a még megmaradt állatokat erdőkben vágott vesszőkkel kénytelenítettek táplálni."

221 Még a századforduló körül is előfordult, hogy ilyen „ágakat hordoztak haza az erdőből, meg fát... ahol voltak, darabolták le az ágakat", a faluban telelő lovak részére. (Decs) Hasonlóra emlékeztek Mohácsott is. Egy 1806. március 7-én kelt feljegyzésben pedig azt olvassuk, hogy egy mohácsi lakos lovát az uradalom erdésze elvitte az ún. Búza szigetecskéről, ahol több más lovakkal telelt. A feljegyzés megemlíti, hogy ott enyhelyet is épített azoknak. Ezen a szigeten telelő, őrizet nélküli lovak fő tápláléka nyilván a fűzfák gyenge ága, kérge lehetett.

232 A marhák erdei legeltetése és teleltetésére bővebben találunk feljegyzéseket és emlékezéseket. Az 1728-as összeírás egyik kérdése a téli legelőre!, pascuum hiemale, vonatkozott. Ez nyilván erdei legelőre vonatkozott, melynek aljnövényzetét téli eleségül lábon hagyták. (A kérdés vizsgálatára még visszatérek.) Az, hogy a téli legelőn nem mocsaras rétséget kell értenünk, — ahol szintén lehetett legeltetni télen — kitűnik magából az összeírásból, melyben a nagy rétséggel rendelkező, ártéri községek nem vallottak be téli legelőt, de Paksnál azt olvassuk, hogy téli legelői Alsó-, Felső-Gyapa, Csámpa, Akalacs, Magyari és Bér pusztákon vannak, melyek területe abban az időben még nagyrészt homoki tölgyesekből állt. 1828. december 28-án a szekszárdi borréi „töly erdőben tanyázó és teleltető" gulyásokat hallgatnak ki lopás ügyében.

233 A múlt század utolsó éveire és a századfordulóra is még érvényes az, amit Bátán jegyeztem fel a Szálai; Tanulmányok Tolna megye történetéből VII. 401