Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - A legelők

tarjában vannak erdők, melyeknek nagyobb része a közönséges legelőbe tartozik, kisebb része pedig a M(éltósá)gos Uradalomnak tilosak" (Egyed). A szekszárdi legelők 1796-ban történt összeírásából kiderül, hogy a város minden erdejét legelőként használták. A legelőerdőn kívül az ártér szélén az egykori falvak szántóterületein pusztalegelők is voltak.

220 Az ártéri legelőerdő értékét elsősorban magasabb, fanövésre is alkalmas szintje és a faágak zsenge rügye, tavasszal a fűnél korábbi hasznavehetősége jelentette. 1844. májusában a bátai bíró könyörgő levelet írt a szekcsői földesúrnak, hogy „miután a jelen árvíz által Báta Mező városnak egész legelője és rétsége elborítva áll és számosabb marháit a lakosság hol és mivel eltartani nem tudja — legeltetés alá határunk szélén lévő öreg erdejéből kitelhető darabot akár évenkénti, akár hónapi fizetés ellen által engedni kegyesen méltóztasson, mely elnyerendő kegyességéért mi arra kötelezzük magunkat, hogy a megengedett számú marhákkal a ki jelelt térnél tovább nem legeltetvén.. ."

22í Bogyiszló úrbéri elkülönözését előkészítő és a tényleges állapotokat rögzítő, 1857-ben készült telekkönyve tételszerűen, minden külön névvel nevezett, közös használatú határrésznél megemlíti, hogy az legelő, erdei legelő, vagy erdő. A múlt század közepén tehát egyrészt már élesen megkülönböztették a legeltetett és a legeltetésből kizárt erdőket, másrészt pedig a legelő szó önmagában állva ekkor már többnyire fátlan, füves területet jelölt. Az erdei legelő szinte észrevétlen mehetett át fás legelőbe. A fás legelőnek azonban két típusát el kell választanunk egymástól. Az egyiknél valóságos keményfás erdő ritkult ki fás legelővé. Ilyen volt még a közelmúltban is a bogyiszlói közlegelő, melyben egymástól már csak nagy távolságra álltak hatalmas, évszázados tölgyek, vagy kisebb facsoportok. 1816-ban végrehajtott úrbéri rendezés során a község kérésére „ott mérik ki a paskumot, hol fa is van benne és így a conventionalis fa megterem rajta az Ecclesiának."

222 A másik fás legelőtípus sohasem volt zárt erdő, mivel szintje alacsonysága miatt azon csak elszórtan fűzfák telepedhettek meg. Ezek a fűzfák igen gyakran a terület friss öntés, zátony idejéből származtak, miután a bokorfüzeket, a malátot, közerővel kiirtották és a területet legelővé alakították át. Már utaltam arra, hogy a Duna által épített új földterületeket a falvak elöljárósága köztulajdonnak minősítette, szemben az országos tételes joggal, és legelőként hasznosította. Ilyen fűzfás legelőhöz való jog peréről maradt fenn írás Bátáról, 18414ből. „A Bátai öreg-szigeti kaszálóink mellett lévő s füzes bokrokkal elborított öntés földet (hol hajdanában is adó alatti Kaszálló réttyeink voltak) lakosaink már régtől fogva barmaik szabad legelőjéül használván, s annak haszon vételének folyvásti gyakorlatában lévén mégis a M(éltóságos) Bátaszéki Urad(alom) erdei Tisztje Szommer József Ur által ottan marháikat és lovaikat legeltető lakkosok a ;f(olyó) é(vi) Május 19. napján megzálogosíttatván, az által most az érintett legeltetési birtokból kivettettünk..." Báta kéri annak visszaadását. A vármegye szeremlei tanúk vallomása alapján visszaadta a bátaiaknak a legelőt, de csak azért, mert bizonyítani tudták, hogy az úrbéri legelő helyén valamikor úrbéri kaszálók voltak, amit a Duna elmosott (és most újra föltöltött). A törvényszék azonban figyelmeztette a bátaiakat, hogy „az öntések után nyert föld az uraság illetéke"

223 Hasonló fűzfás legelőt, melynek fáját az elöljáróság rendelkezése szerint használták fel, említ az úrbéri per Ger jenből.

224 A dunaszekcsőiek 1825ben az Alsó Bödei legelő fűzfáinak további ritkítására kérnek engedélyt föl397