Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - A legelők

desuruktól.

225 A bátaszéki nagy legelőn a helybéli szegények csontolhatták a fűzfákat téli tüzelőre, még a legutóbbi években is. A határ felületének különböző haszonvételbe vont részletei, ha nem is egész éven át, de az év meghatározott részében legelővé válhattak. Az időszakos legelők mellett azonban igen régtől fogva voltak olyan kisebb területek, melyek csak közlegelőül szolgáltak és azokat másra felhasználni nem lehetett. Ilyeneknek tekinthetjük a falvak belsőségét közvetlenül körülkerítő legelőt (belső legelő, páskom, falu alatti gyep, pázsit stb.), melynek rendszerint külön neve volt, ezenkívül a hajtóutak, úsztatóhelyek, szőlők alatti kocsifordulók stb. A legelők használatának jogát a falun belül a közösség a jobbágyfelszabadításig nem korlátozta. Az állatok számának korlátozását a földesurak azonban több ízben is követelték. Az elkülönözés után azonban csak a volt úrbéresek és legeltetési joggal bíró zsellérek kaptak legelőket telki illetményük kiegészítéseképpen, illetőleg egykori faizási és legeltetési joguk fejében. Akinek ez nem volt, a hazátlan zselléreket, a később betelepült nincsteleneket, kizárták a közlegelők használatából. A gazdák közül azok, akik nem éltek a földjük után meghatározott marhaszám legeltetési jogával, évenként, vagy egyszer és mindenkorra eladhatták a legelőt, vagyis a legeltetési jogot. E jogok megvételével azok is kihajthatták aztán a legelőre marhájukat, akik úrbéri elkülönözéskor nem kaptak, vagy később nem örököltek földet és az ezzel járó legelőjogot. A XIX. század elején, de inkább már az elkülönözés után, a legelő megkapta mai értelmét, jelentését. Lényegében tehát a más művelésre (szántónak, szőlőnek, erdőnek) alkalmatlan, fátlan, legeltetésre használt területet jelent. Ahol a legelő idővel, a határ sikeres kiszárításával, szántásra alkalmassá vált, ott azt hamarosan fel is osztották és felszántották. A legelők felosztását elsősorban a zsellérek szorgalmazták, akik a rendezés során csak legelő-, faizási és nádlási joguk után kaptak ingatlant, a törvény értelmében közös osztatlan legelő formájában. Mivel a zsellérek földhöz akartak jutni, országszerte és többnyire a Duna mentén is, külön mérették ki a maguk legelőjét a volt úrbéresekétől, melyet aztán felosztottak és feltörtek. Az úrbéresek legkésőbb ekkor szigorúan szabályozták a legeltetési jogot a megmaradt legelőkön. így például Decsen 1877. március 30-án meghatározták a következő rendet: „Belső legelőn 2 hold (legelőjogra) 3 öreg jószág (hajtható ki). Alsó legelőre 1 holdra 1 darab 4 lúd 16 libával = 1 (1 db marhával) egy sertés 5 malaccal — 1 marha szám 3 sűdő = 1 (1 db marhával)." (Vagyis 4 lúd 16 libával egy marhának számít legelőjog szempontjából.) „Disznói, ludat, kisházasokét nem szabad a telkeseknek elfogadni, lovat pedig csak a ménesre a pásztor elébe jogadhat — a legelőre kisházas jószágát 1-ször 50 x, másodszor 1 f. büntetés terhe mellett ki nem nyűgözhet, ha kanász kisházas disznaját vállalja ezért 2 Ft büntetés a kanásztól és a tulajdonostól külön 2 Ft. Ha kis házas legelőre ludat és libát hajt minden darabtól 10 x büntetés."

226 A legelők felosztását később a gazdák is óhajtották. így például, mint már említettem, Dunaföldvár egész legelőjét 1891. és 94. között felosztotta. Vizsgált vidékünkön általában csak ott és addig találunk legelőt, ahol és ameddig a talajviszonyok, a magas vízállás más művelést lehetetlenné nem tett. A megmaradt legelők ezért rendkívül gyengék, főként a talajszerkezet 398