Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Disznók

Az állatok korát, korcsoportját, nemét a következő kifejezésekkel jellemezték: szopós malac, kismalac, apró malac, választási malac. Mihelyt az anyjától külön jár süldő, süldelék, sűdő, südelék vagy csűre a neve. „Hát nem látod az a csűre merre mén!" (Öcsény). A csűre egyben a falkát, a csürhét is jelenti: „Kihajtom ezeket a malacokat a csűrére, vagyis a csordára" (Alsónyék). A süldő korosabb állatra is vonatkozhatott, ha azt tenyésztésbe nem fogták: hízott süldő.

144 A tavaszi malac, húsvéti malac, nyári malac, őszi malac kifejezések természetesen az állat születési idejére utaló kifejezések, mely a megnevezés idejében már nem malac, hanem legalább süldő. A nőstény az emse, emse malac, sűdő emse, amíg meg nem fiadzik, aztán göbe. Két-három esztendős göbe, a magdisznó vagy magló disznó, magló göbe, öreg disznó, öreg göbe, illetőleg az az állat, melyet szaporításra hagytak meg. Ujabban egyre inkább anyadisznónak nevezik. A hím állat, a kan, kan malac, süldő kan. Régebben konta (Öcsény) is használatos volt. (Vö. csűre = süldő állat, de egyben csürhe = nyáj is. Kan — kanász = disznópásztor; — konta = kandisznó; — kondás = disznópásztor. A konda = disznónyáj vidékünkön nemigen használatos.)

145 A kiherélt disznót ártány, süldő ártány vagy ártánnak nevezik. „A pásztor elszokta nevezni a kandisznókat: Bicskás, Kardos, Huszár, — ilyen neveket adnak" (Gerjen). A göbéket pedig Majos, Jeges, Gica (Decs), Kese, Göbe (Gerjen). Az emlékezések és a hagyomány kiemeli a régi disznók (ide értendő a mangalica, annak helyi fajtákkal alkotott keveréke is) vadságát. Ez ismét a tartásmódra vezethető vissza elsősorban, különösen az egész évben erdőn járó falkák voltak veszedelmesek. „Jó lett volna ott egy malacot megfogni! Mindjárt széttépte volna az embert a göbe" (Báta). „A disznó régen elment malacozni elég volt közel menni, hogy neki ugorjon!" (Öcsény). „Azok nem féltek a farkastól. A farkasok a disznótól jobban féltek, mint a vadásztól, összefogott 3—4 erős göbe, úgy fogták el a farkast. Körbe kapták a farkast, a kan meg a göbe! Mert ha hó volt, akkor támadtak a farkasok. Csak ha eltévedt egy malac, azt elfogták a farkasok, de amik az annyukkal mentek, azokat nem!" (Báta). „Oda (a falkához) nem gyühetett be mindenki, pláne, ha malacos disznó volt!" (Decs). „A kutyát is szétszedték. Hatvan évvel ezelőtt, aki nem akarta meglőni a kutyáját, bedobták a disznók közé, azok szétszedték!" (Öcsény). „(A rossz kutyát) hát azt nem csaptuk agyon, vagy ha nem volt jó, fogta az ember, összekötötte neki a két lábát, bevágta (a disznók közé), nem köllött neki 5 perc, már nem is talált belőle, még a szőribül se. Hó! Szétszedték, még az embernek is vigyázni kellett. — Nem, most ezek a kanok, amik vannak, hát ezek maflák, ezek oan gyávák. A mangalica is megpörgette a kutyát, meg az embert is, ha nem vigyázott." (Alsónyék). Nemcsak az erdőn, hanem a háznál tartott állatok is vadak voltak. 1779-ben egy mohácsi gazda „öt esztendős kant tartván házánál, (a panaszos) 12 esztendős Leánkáját agyaraival igen meg sebesítette, úgy hogy kevés héjjá volt, hogy meg nem ölte" — olvassuk a jegyzőkönyvben.

146 1879-ben Habsburg Rudolf trónörökös a Duna mentén és a szlavóniai erdőkben, a híres természettudóssal, Brehmmel vadászván, az erdei kanászokról a következőket írta: „Ezek a pásztorok mind fel vannak fegyverkezve pisztolylyal, részint, hogy az estendet csatangoló farkasokat elijesszék, részint, hogy magukat az erős vaddisznószerű kanoktól, az úgymondott szelíd házi sertésektől védelmezzék. A mint ott a helyszínen hallottam, minden esztendőben megtörténik hogy a kondásoknak a saját nyájukbeli disznók a legelőn, kivált alvás 377