Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Disznók

közben nekiesnek és szörnyű módon kivégzik."

1

'

11 E vad állatokat vágásra erdőn, vagy bent az ólban puszta kézzel nem merték még a múlt század végén sem megfogni, hanem csak disznófogó vasakkal. Ez hosszabb pózna végére szerelt vasbilincs, melyet kötéllel lehetett bezárni, amikor a disznó lábához nyomták azt (Őcsény, Decs). A disznók esetében is nehéz szétválasztani az őrizetlen legeltetést az egyéni legeltetéstől, különösen erdei környezetben. Sík, fátlan területen valóban a pásztor bojtárjai és kutyája segítségével egybetartotta és terelte a falkát. Ez az erdőben lehetetlen volt, nem látta a falkát, kutyáját pedig nem használhatta. Valószínű, elsősorban azért, mert a disznók széttépték volna. Egy-egy gazda, egy vérből származó és szabadon legelő disznófalkája elsősorban az erdők közti kaszálókban tehetett nagy kárt. A kaszálókról való disznókitiltás számtalan írásbeli emlékét ismerjük vidékünkről. Ezek közvetve utalnak arra is, hogy a disznókat nem őrizték, vagy kellő mértékben nem őrizték, állandóan nem kísérték. Madocsán 1792 októberében, az úrbéri rendezés során, az uraság szigorúan megparancsolta, hogy „marhájukat és főképpen sertéseiket) . . . szabadon ne bocsássák". A mohácsiak 1769-ben még csak a Külső Helységekből származó, valamint az uraság sertéseire panaszkodnak, melyek „annyira meg szokták rontani a mezeinket, hogy katonáknak elegendő szénát kaszálni nem lehetséges magunk marháinak rövidségével és veszteségével" — ezért kérik az uraságot, hogy ne engedje a sertéseket kárt tenni, vagyis őriztesse.

148 A XVIII. század végén és a XIX. század elején kezdenek csak fellépni saját polgártársaik őrizetlen, kóborló sertései, illetve kaszálórétbeli kártételei ellen. Ezért 1775-ben „dobszóval publikáltatott, hogy kinek sörtvéles marhája vagyon a Szigetben, vagy által haicsa, vagy pediglen a Rétekre, hol szénát kaszállnak, ne eressze, vagy őrizze, mert a Magistratus a Város Hajdúit által fogja küldeni és akár kinek a sörtvését a Rétekben tálállyák, agyon lövöldözik."

im 1776-ban megengedik, hogy ezután bárki saját rétjén lévő idegen disznókat agyonlőheti. Ezt az engedélyt, illetve fenyegetést, ezután is többször megismétlik, ami azt mutatja, hogy a disznók őrizetlen kószálása nem szűnt meg.

150 Mivel a sertések szoros legeltetését nem érték el ezekkel a rendelkezésekkel, városi csőszöket állítanak a kaszálók védelmére, akik a kóborló állatokat behajtják és elzárják. Minden olyan kártérítési panaszt, amit disznók tulajdonosai nyújtanak be, visszautasítják: „Ha sörtvései összve vagdaltattak, magának tulajdonítsa!"

101 Ezek a tiltások egybeestek a kaszálórétek nagy kiterjedésének korszakával, melynek során az eredetileg erdőkben lévő diszóólak és szállások környékét is kaszálóknak irtották ki és így az ólak felgyújtását és lebontását is megengedte az elöljáróság. Nemcsak az erdőben, hanem a ház körül, kezesen tartott sertések is szabadon szaladgáltak az utcákban és le a falu alatti legelőre. 1777-ben „Jámbor Illést megintik, hogy zárja el sörtvését, mert ha a Város Udvarába még egyszer bejön, agyonlövik. Ez már szomszédságokban iszonyú károkat tett és éczakának idején Kaput és ajtót föltöri." 1762-ben, mikor egy kertbe betört disznó derekát a szalmakazal tövében leütötték, nem a disznó gazdáját vonják felelősségre, de a sertés leütőjét sem kötelezik a kár megtérítésére, hanem azt vizsgálják meg, hogy „ki sövényén ment légyen bé azon sörtvélye? és minemű tűrhetetlen kárt tett légyen... melyért Döreka le ütését érdemiette.. ,"

152 „Sok panaszok támadnak — olvassuk 1802-ből, — hogy a városon tekergő s. v. sörtések sok károkat tesznek, melyek eránt decidáltatott" — hogy közös pásztort kell végre fogadni.

153 378