Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Marhák

ilyen magas állásainak más nevei is lehettek. A paksi Ganajos Domb (Ganaj os dombi fok)

124 és az ártér Vár, Várad és Domb (Pl. Vetle, Várad, Pulavár, Dombori) összetételű és képzésű helynevei is ilyen helyekre utaltak. Hasonlóan nevezték e helyeket a Tisza mentén, pl. Tápai Rétben a Kis Telek. Magas víz esetén a tápai jószág százados jogszokás alapján Szatymaz határában legelt, és ott a Tápai állás volt pihenőhelye. Nem messze ettől találjuk a Farkitelek magaslatot. Fark Tápéval szomszédos magyar falu a XVII. század végén pusztult el. A két falu nyájainak menedékhelye is szomszédos volt egymással a szatymazi határban. Telek és Állás ugyanazon szerepű helyet jelölt.

125 Tulajdonképpen állásnak tekinthető a szállások akol ja is, ahová a jószág éjszakára megtért, illetőleg telelt. Ezeket nem egyszer mesterségesen magasították, telkesített, trágyás földjét pedig veteményeskertként hasznosították. A XVIII. század végéig a paraszti igaerőt túlnyomóan az ökrök adták. Ökrökkel szántottak maguknak és robotba, azzal szállítottak szénát, fát és terményt. Az ártér nehéz útviszonyai, a mély sár, mindig 4 ökör befogását tette szükségessé. „Sokan az időnek mostohasága és az utak(na)k az mi földünkön szokott terhes volta miatt ha robotban... (olvashatatlan, értelemszerűen: lakótársainknak dolgozniuk kell) mert terheket két vonós marhákon meg nem bírván, 4 marhákkal kénytelenítettek véghez vinni, tehát (az ispán) nem 4 marhás robotban, hanem csak kettőbe írta"

126 (Decs). 1780-as években a hadiszállítások idején a mohácsiak 4 ökrös szekerekkel mentek Eszékre és Űj Gradiskára is.

127 Az ökröket a Duna mentén a parasztok maguk nevelték, még akkor is, amikor már a ló volt a vidék és már saját fő munkaállatuk is. A betanított ökröket ugyanis jó áron el tudták adni. Az első háború után fiatal, tanulatlan tinókat és borjúkat már nem maguk tenyészetéből vették, hanem a DunaTisza közi rideg gulyákból vásároltak fehér-magyar marhákat, vagy azok kereszteződéseit, ún. racikat. A borjak kivágását, herélését a pásztorok értették legjobban. Ennek napja Nagypéntek volt. A szarvasmarhát nem bilincselték le, mint a lovat. „Kézéllel elverték az inait, az in-ér elzsibbadt, akkor kihúzta a herezacskót és kivágta" (Decs). Ez az ökörtanítás legtovább Madocsán folyt, még a két világháború közt is sokan foglalkoztak vele. A sárköziek a századfordulón hagytak fel eladásra való ökcrtanítással (Decs). „Innen jártak Kecskemétre, Izsákra és itt (a Dunántúlon) az ökröket nagyobbrészt uraságok vették meg. Ezek nem neveltek annyit, mint amennyit használtak (ti. igába és hizlalásra)" (Dunaföldvár). Az üzletkötést pislicárok, cenzálok, hajcsárok, kupecok mozdították elő. A német falvak is vásároltak még a két világháborúban ökröket. A jármot is a „högyközi" német falvakban készítették „járomcsináló mesterek" (Decs). „Ügy szoktuk, mikor a borjú elég erős, befogtuk. Arai már be volt törve, az idős ökröt előre, a tézslára, a tanulót meg a rúdra, még a fejüket is összekötöttük. Nem tudtak fölágaskodni. Megraktuk trágyával, a kereket is lekötöttük. Mind a négy kereket. Mikor látták, hogy megadja magát, egy-egy kereket elengedtek. Amelyik nagyobb, azt szoktuk hajszáról fogni. Az a hajszás, a balkézről az a csálés. Ez így jobban mutatott, úgy gyütt ki jól" (Madocsa). „Nagyapánk megvett 4—6 borjút, egy, másfél, kétéves tinót, Túlsó-félen (Duna—Tisza közén), Kiskőrösön, vagy más vásáron. Hazahozta, 3—4 éves korig tartotta, amíg betanítgatta. Páronkint 250—300ért adta el (az első háború előtt). 8—10 holdja volt csak, de volt 2—3 pár ökre. A gyerekek kihajtották nyáron a Dunára és lemosták. Ragyogott a szőre, mintha mindig darát evett volna." Ezeket az eladásra szánt, betanított ökröket nem 370