Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Marhák

hajtották a gulyára, hanem gyerekek jártak vele az árokszélre, tarlóra, ugarra, mert a gulyán a mező hamar elfogyott, nem volt jó legelője. „Tengelicről, Dorogról a grófok vették az ökröket, volt, hogy 30-at is megvettek egyszerre" (Madocsa). A szép ökörfogatnak, ökörhajtásnak is megvolt a maga büszke, mutatós formája és módja, Szép, nagy szarvú, fehér ökrök, szépen csengő ökörnevek, hangos ostorpattogás tartozott hozzá: „Csali Vitéz, Bátor hó!". Az egyik első ökörre szokás volt nagy, mély hangú, öblös harangot is akasztani. Az első háború után terjedt el lassanként a marha, elsősorban a tehén gyeplőzése. Állítólag a mözsi németektől tanulták el. Valószínű mindig nagy méretű volt, és nagy hasznot jelentett a Dunamellék népének a vágó- és más, hízlalatlan állatok kivitele. A XVIII. században hízott ökrök és göbölyök tartásáról is vannak adataink. A göbölért a sovány marha árának kétszeresét kapták. Göböl járás (Dunaföldvár, 1858.). 1777ben a Mohácsra kivetett porció ügyében az elöljáróság a következő határozatot hozta: „A Szegénység az Porczióját, mely reája vagyon vetve, meg nem fizetheti, mivel még ollas mo,rhája nincsen eladandó az mely kövér volna... Igaz, hogy olyas kövér marha nincsen, melyet eladhatna, nem illendő az, hogy az szegínység annyira szorongattasson is, hogy jószágát felényi áron elvesztegesse. .." ezért a magisztrátus a porció árát kölcsönben veszi fel.

128 Ez a marha ekkor még legelőn hízott és májusban még nem volt erre megfelelő legelő és idő, s hogy a gazdáknak a porció kifizetéséhez ne kelljen elvesztegetni a hízlalatlan állatokat, a város előlegezte, illetve kölcsönt vett fel a porció lefizetésére. Később a jó legelő fogyásával már csak takarmányon lehetett kellőképpen kihízlalni a marhát. A Duna mente ebben is kihasználta sajátos adottságait és hagyományos termeivényeit. „Nagyapám megvette a kimeddült teheneket, aki nem fogott fiat, megvette olcsón Pakson, Földváron... Itt volt sok káposzta a dunamenti részen és nagyon olcsó volt. Hozták haza, kivagdalták (a rosszabb, eladhatatlan fejeket) összevagdalták, polyvára ledarabolták, úgy etették fel. Ügy felhíztak, hogy folyt a víz a szőrin, úgy hevítette. Két hónap alatt el lehetett készíteni (fel lehetett hizlalni). Nem volt olyan mészáros, hogy megmondta volna, hogy nem darán hízott. Kitette az ablakba a mészáros, olyan volt, mint a sárga' virág... Meg kékkrumplit (adtak a marháknak), de sokat nem, hamar felpuffadt. A cserhéjut, sülve olyan, mint a gesztenye" (Madocsa). Miután a Duna mellék nagy részben elvesztette régi kiterjedt legelőit, marhatartásának alapját, továbbra is foglalkozott állatok eladásával, mint közvetítő. Erre a foglalkozásra vidékünk északi felén lévő települések közép- és szegényparasztjai szorultak rá. (Dunaföldvár, Bölcske, Madocsa, Palks, Gerjen.) Ezeknek nem volt akkora földjük, hogy a marhát kihízásig, például a két háború közt olyan jól jövedelmező olasz és német export számára, közvetlenül alkalmas állapotig neveljék. „Átjártunk túl a Dunán, Fülöpszállás, Kiskunmajsa, Akasztó, Kiskőrös... (és más helyekre és vásárokra). Ezt mindig gyalog csinálták meg. Ott megvették a kint tartott marhát és itt feljavították. Idejöttek aztán a nagy székely iek, a györkönyi németek. Ezek bevásároltak itt és adták tovább (felhizlalva az exportőröknek). Nagy székely iek meg a nagydorogiak is igen kupeckodók voltak. Legelős jószág volt, mert ott mihelyt kiellik, az anyjával jár míg a hó le nem esik... Sokan jártunk. Aki szeretett a marhával dolgozni. Fiatalember korom óta oda jártam túl, vásárokra. Benne volt a kalendáriumban, újságban: holnap Kiskőrösön lesz vásár. Dunán átmentek ladikon, aztán gyalog. Mikor a híd megvolt, kocsival is... Összeadtuk magunkat ban~ 24* 371