Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Marhák

Felfogadása ellen többen tiltakoztak, mire az elöljáróság azt a határozatot hozta, hogy nem a város kasszájából fogják a pásztort fizetni, hanem a marhatartókat kötelezik erre.

113 Ezután 1795-ig valószínű nem is fogadtak pásztort. Ebben az esztendőben „végeztetett, hogy a Szigeti Csordásoknak, az aki elejbejük fogja őrzés végett hajtani egy hónapra egy öreg marhától 3 x, kisebbétől 1 1/2 x, aki pedig a maga marháját önként őrzi, s az cselédjét melléje állíttya, az meddő és heverő marhátul fél annyit, mint az elsők, az fejősöktől pedig semmit sem tartozik fizetni".

m Azzal, hogy a tanács azoktól is kért bért, akik nem a közös pásztor keze alá adták a marhákat, az egyéni legeltetést kívánta akadályozni. 1802-ben és 1803-ban is csak vita után dönt a tanács arról, hogy az egyre szaporodó rétek szénatermelését hogyan fogják biztosítani a őrizetlenül legelő jószág kártételétől. A jegyzőkönyvből félreérthetetlenül kitűnik, hogy új rend bevezetéséről van szó. „Az ideje itt lévén a Szigeti Rétekbül a marhákat ki tiltani szükséges légyen, mellyre nézve Rétpásztorokat-e vagy csordásokat kellessék-e fogadni? Határozzák meg: Rendeltetett: az egész szegénység szükségletére a szigeti marhák őrzésére két tsordást és a rétek őrzésére minden tizedtől egy-egy rét pásztort fogadtassanak, kik a város cassájából fognak fizettetni és ki-ki a kötelességéhez képest kemény fenyíték alatt tartassanak, a Lögön innen (vagyis a Sziget város felőli oldalán) pedig senkinek fejős marhát tartani szabad nem lészen." A város ekkor egyszerre akarta megoldani nemcsak a szigeti marhák őrzését, hanem egyben azoknak közös őriztetését is. A vármegye és az uradalom intézkedéseinek megfelelően a külön legeltetést, az egyéni pásztorolást fel akarta számolni. A közös szigeti csorda felállítása ellen úgylátszik többen felszólaltak, mert érvelésüket jegyzőkönyvezve, a következő kompromisszumos megoldáshoz jutottak. „A vizeknek gyakor megáradásával, ha a sok marhát egy csapáson és egy pásztor előtt járatni fogjuk, mindenütt csak nagy sarat vágna, azért legtanácsosabb is lészen, a mint már összve beszéd is vagyon, hogy minden tized egy-két pásztort fogadjon, a kik a marhákat a rétekről visszaverjék." m 1807-ben még mindig nem állapodtak meg egyértelműen, a rétek védelmének módjában. „Hogy az egész szigeti kaszállókból a marhák kitiltván, mit tselekedjünk? fogadjunk-e rétpásztorokat vagy csordásokat? Végzés: 1. A jármos ökrök és hámos lovak a Kandába járattassanak, a rideg marhák mellé pedig csordások fogadtassanak az öreg Dunához." Tehát csak a rideg gulya őrzésére fogad a tanács pásztort, a vonós jószágnak csak tilos legelőt jelölt ki. Ugyanakkor csikósokat is fogadtak fel, hogy a hajioki határszéltől őrizzék a kivert lovakat, nehogy azok a kölkedi rétekre átmenjenek. Ezeket sem tekinthetjük tehát még pásztoroknak, mert nem az állatokat őrzik, hanem a határt. Az, hogy ezeket csikósoknak nevezték, azt jelentette, hogy a Hajiokban elsősorban az igás lovakat kellett szemmel tartaniok és valószínű ők is lóháton jártak.

116 A múlt század elején úgy látszik néhány esztendőn át nem volt a mohácsiaknak hazajáró tehéncsordása. 1807. január 2-án a „Ns vármegye régi parancsolattja szerént" fogadnak tehénpásztort „új esztendő naptól fogva 1 esztendőre átallyában 125 Ft fizetésért és 2 pár bakancsért". 1808. december 16-án a mohácsi bíró igen tanulságos ítéletet hoz: „Tóth János Szexszárdi panaszt tesz, hogy fejős tehenét Lengyel József csordás eleibe hajtván haza nem hajtotta, hanem kint maradván az kukoricza szárba akkor éczaka az Farkas meg ölte, melyért elégtételt kér. — Mivel az sem bizonyíttatott, hogy akkor nap eleibe hajtotta légyen, az Pásztor azt is állítván, hogy a nagy Szárban összve sem szedhette a marhát, mely okból sok marha elma367