Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Marhák

Bátán az egyéni legeltetés emléke igen eleven, bár itt is a múlt század elején közös ménes és gulya létesült. Az Egyed-féle kérdőív 1829-ben már megemlíti ezeket. A kintháló gulya a múlt század végén Kis Szigetben volt késő őszig, belepte a hó, mikor hazahozták. A fejősök nem jöttek be a faluba minden este. A falut ártéri legelőitől a Sárvíz választotta el, ezért a tehéncsordát a Középsői szállásokra hajtotta a pásztor. Estére azok is odaterelték a teheneket, akik egyénileg őrizték, mert ide jártak ki a faluból az asszonyok és a lányok fejni. Szekcsőn a Szigetben a szállásokon folyt a marhateleltetés, a tehéncsorda legelője is ennek közelében volt, ahonnan a jószág minden este a szállási akolba, az istállóba tért meg a századfordulóig. Báron a századfordulóig a tehéncsorda a Duna árterében lévő legelőre járt. Azután felosztották azt és megszűnt a tehenek kihajtása is. Mohácsott az első közös nyájra vonatkozó adat 1764-ből való: a rác pap elveszett tinójáért a csordásoktól kártérítést követel. Valószínű, hogy a város oldalán legelő vegyes csordáról van szó itt.

109 Az első bérlevelet 1779. március 10-én jegyezték le. Ekkor az elöljáróság „csorda pásztorokat fogadott és beállítatott Polyák András és Reszik Mihály. Minden tehéntől bérek lészen egy holnapra 5 x. 3 esztendőstől 3 1/3, 2 esztendőstől 2 1/2 x, rúgott barjútól 1 2/3 x. Egész vásár állásig kell behajtaniuk és onnan ki. Ha valaki marhája eltévelednék és azt 3 nap nem keresi a gazdája, arról számot adni már nem tartoznak." 1780. január 20-án két testvért fogadnak pásztornak. A bérezést ekkor egyszerűsítik. 1 tehén után 5 krajcárt, rideg marhától (nem fejőstől) 2 1/2 krajcárt kapnak. „Esztendőt által mikor csak az idő megengendi, ki hajtani, a vásár álláson a marhákat maguk eleibe venni és az okozott kárt téríteni" kötelesek. A bonyolult bérezés és annak leegyszerűsítése ismét talán arra utal, hogy nemrég óta van közös pásztor. 1781-ben ismét új csordást fogadnak: „az eleibe adott marhákat szorgalmatosan őrizzék és róla számot adjanak, az elveszett marhát tartozik keresni és ráakadván gazdának hírül adni, többnyire pediglen a marhákat mind addig tartoznak őrizni, a még a hó le nem esik a vagy míg a Marhákat legeltetni lehet."

110 A közös csordára csak az egy-két marhás szegényebb gazdák adták állataikat. 1784-ben a bíró a következő utasítást adta ki: „A bikák a község nyája közé járjanak, nem pedig egy-két gazdáé közé, aki magának akar bikát tartani, vegyen, mert ha a csordába bikákat nem hajtják, büntetésbe esnek." Hasonló rendelkezést kellett még 1826-ban is kiadniok.

111 A tehetősebb gazdák egyéni legeltetésén túl a két adat azt mutatja, hogy a községi bikákat egy-egy gazda látta el és takarmányozta és még nem volt külön községi bikaistálló sem, 1790. április 9-én, a „marhatartó mohácsiak Tehén csordását", mivel nem őrzi a csordát híven, mert mikor vásár van, nem hajt ki a mezőre és csak borozgat — „mely alkalmatlansággal a csorda kölkedi határba ment át és károkat tett az ottani búzába", — elcsapják és megpálcázzák. A közös pásztortartás szokatlanságára látszik utalni az is, hogy 1794^ben a pásztorok és csordások több ízben fordultak a város elöljáróságához azzal a panasszal, hogy a lakosok „megszolgált bérüket megfizetni nem akarják".

112 A mohácsi jegyzőkönyvek először 1790-ben említenek szigeti csordást. Ekkor fogadták meg Busa Jánost két társával, tavasszal, de csak rétszabadításig. Későbbi bejegyzések alapján valószínű Busa sem volt a szó tényleges értelmében csordás, csak a szigeti rétek határától tartotta távol a marhákat. 366