Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Marhák

kerítést több tanú vallomása szerint maga az uradalmi erdő csősze gyújtotta fel, hogy az erdőbe a jószág átjárhasson és így a kárba fogott állatok után járó hajtó-pénzhez juthasson." 1751-ben Őcsény és Decs elöljárósága is egyezséget kötött, hogy a tilalmas helyeken behajtott és elfogott minden jószágot becsületesen gondozzák, míg ki nem váltják és garasnál többet egy napért nem kérnek.

100 A XIX. században általában az őrizetlen marhalegeltetés már csak tarló- és rétszabadítás után volt lehetséges. Télen gondozásra, etetésre szorult a jószág, de kikelettől Szent György napig, a rétek tilalmazásáig, újra pásztor nélkül járt. „Öregapámtól hallottam, szabadon ment a jószág, csak a jó Isten vigyázott rá. Öregapám testvérjének a tehene megdöglött, aztán szóltak neki, hogy nézze meg, hogy övé-e az a tehén, hogy megismerje... — Jót evött, hogy a fene megóvott, mer mos se hazafelé vagy fejje, — mondta." (Vagyis mint a lovaknál láttuk, a marhák is időnként hazatértek (Gerjen). Ahol erdei teleltetés folyt, ott is csak éjszakára jöttek vissza az állatok a szálláshoz, napközben őrizetlen jártak. „Kieresztették őket (reggel), aztán mentek széjjel... nyáron mindenfelé jártak, nem féltek a farkastól, nem bántotta Őket, csak télen. Ha nagy hó volt, a marhák benn voltak az akolban. Ha meggyöngült az idő^ kiengedték őket. Minden őrizet nélkül jártak." „Azért meg kellett nézni napközben, merre vannak, mert volt olyan marha, hogy nem kereste meg a tanyát este." (Báta). Ha később a Sárközben korlátozták is az őrizetlen és egyéni legeltetést, „Szent Mihály nap után bitangban járt minden jószág. Akármilyen mezei kár esett, nem felelt érte senki. Szent Mihály napig mindent be kellett takarítani, a jószág őrizetlen járt (azután)" (Decs). Az egyéni legeltetés is tulajdonképpen átment a pásztorolás és őrizetlen legelés között. A gazdák külön falkáit nyáron gyerekekre, legényekre bízták, akik felügyeltek a jószágra, de nem voltak mindig annak sarkában. Az állatok közelében tartózkodtak, naponként egyszer-kétszer megkeresték azokat, erre, vagy arra elhajtották és estére beterelték a szállási akolba, de a nap nagyobb részében a pásztorgyerekek bandásan játszottak, fürödtek, halásztak, madarásztak. Az őrizetlen legeltetés néhány emlékével szemben az egyéni legeltetésre, melynél minden család vagy néhány család összefogva külön pásztort fogadott jószága mellé, számosabb adatunk van. Ez a közös nyájak őszi szétverésétől a tavaszi kihajtásig, Szent György napig, szinte napjainkig általános volt, de több helyen, így Bogyiszlón, Sárközben, Bátán, Szekcsőn, Gerjenben és Mohácsott a múlt században még egész éven át is folyt. Az egyéni legeltetés szorosan kapcsolódott az erdőkbeni teleltetéshez, melyről külön szólok. Az egyéni legetetés megszűnése, és a közös nyájak felállítása, nem egyszerre történt. A két forma együtt is élhetett, de aránya, valamint a közös nyájak létesítésének ideje, településenként nagy eltérést mutat. Dunaföldvárott az 1753-as összeírás szerint még 11 gazda tartott saját gulyást és 14 gazda saját juhászt.

101 Ezek mellett valószínű, már korábban létesültek közös nyájak, közös tehén- és ökörcsorda, és ménes is. A múlt század elején egyre több legelőt törtek fel és az újonnan felmért szántóföldi dűlők már a közös nyájak egykori járásainak emlékét őrizték meg. így „Lókuti (dűlő) — elnevezve az itt legeltetni szokott méneslovakról. Felső juhállás — ezen dűlőben szoktak régi időkben a városba tenyésztett birkák delelni. Lóhegy — a városi ménesnek régi időben itt volt éjjeli tanyája. Csordaállás, stb." (Pesty). Az 1858-as térképen már csak a várost közvetlen körülvevő legelők 360