Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Marhák

ket, másrészt, hogy az uradalmat a szükséges igás ökrökkel elláthassa. E területen lévő természetes legelők, melyek már kultúrfajták számára kevésbé alkalmasak és a gazdaságban termelt csekélyebb értékű széna és takarmány fajta, valamint a már említett talaj- és klímaviszonyok egy olyan fajtának a tenyésztését tették szükségessé, amely eléggé edzett, hogy a minimális gondozás és ellátottság mellett is érdemleges hasznot hajtson. Ott, ahol a természetes legelők a nyári hónapokban néha teljesen kiszáradnak és ahol egy idegen fajta tönkre menne, a magyar marha megnyugtató módon éli túl a szükség napjait."

87 Ezután a leírás még megemlíti azt is, hogy a magyar marhák szinte teljesen mentesek mindenféle betegségtől, és a nyugati fajtát elpusztító lépfenére egyáltalán nem érzékenyek. A fehér magyar fajta kialakulását és fenntartását a XIV.—

XV. századtól kezdve fontos marhaexport is indokolta, melynél a marha szívóssága, lényeges leromlás nélküli útbírósága, nem utolsó sorban nagy teste és tetszetős külseje, gyorsabb mozgása, képezte annak legfőbb értékét. Ezek a tulajdonságok nemcsak a marha kivitelében, de az ökrök hazai jármozásában is igen fontosak voltak, melyeket a kereskedők és marhatartók egyaránt értékeltek. Bárhonnan származzon is e fajta, tökéletesítésében nyilván több százados kiválasztást, tenyésztést feltételezhetünk. A szilaj, a ridegtartás e tulajdonságok kifejlesztésében történt, tudatos és szándékos volt. E fenti tulajdonságok mellett a magyar fajta tejhozama mellékes haszonvételnek számított. Erre nem is történt kiválasztás, mert „a rácz és magyar tehenét ritkán feji, csakhogy erős borjút nevelhessen".

88 A parasztgazdaságok is elsősorban azért ragaszkodtak a magyar fajtához, mert az ártér szántóföldi művelésre sokáig alkalmatlan volt és így nagy ártéri legelők álltak a ridegtartás rendelkezésére. A Duna menti falvak „jövedelmeinek kútforrását, fenntartásoknak nélkülözhetetlen alapját a marhatenyésztés ... s nem a telki illetmény képezi" — írja Hoffmannsegg 1793-ban, és e marhatenyésztésen a fehér marha szilajitartását kell értenünk.

89 A parasztság marhatartásának fő haszna az állat szaporulatának eladásából származott és bár a múlt század végén már alig igáztak ökröket, továbbra is szép jövedelmet szereztek abból, hogy tinóikat betanították és így adták el az uradalmaknak. Mivel egy-egy paraszti gazdaság rendelkezésére a legelők bősége idején, nem ritkán 5—10 tehén is állott, ezek közül csak alkalmakkin t fejtek egyetegyet, nem is történhetett szelekció a tej hozam nagyságára vonatkozóan. Amikor a századfordulón a tejtermelés került az előtérbe, a régi fajtát a parasztgazdaságok is egyszerre lecserélték. Korábban is történtek kísérletek a Duna mentén nyugati tejelőfajták meghonosítására, de csak az uradalmak részéről. Nem maradták ki az itteni földbirtokosok sem abból a szinte egész Dunántúlt érintő mozgalomból, melyet az Esterházy-uradalom indított el. Ennek során nemcsak falkástul hozattak be Svájcból marhákat, hanem hozzáértő fejőket és sajtmestereket is. Ezek az állatok a sötétebb színű és a múlt század közepén népszerű és legjobbnak tartott berni, allgaui és mürzthali fajtához tartoztak és elkülönített legelőhelyet kaptak a közös legelőből, melyet az uradalom a többi allodiális és jobbágyi kézen lévő marha számára tilossá tett. Nem egyszer itt felépítették a svájci marhákat kezelő személyzet külön telephelyét, majorját, a tej feldolgozásához szükséges épületekkel együtt. Ez volt a csirászat, svájceria, helvetia.

90 Valószínű, teljesen az alpesi almokon szokásos tartásmódot „svaitzi módot" akarták itt követni, mely a magyar föld viszonyai közt kudarcot vallott. E tehenészetek emlékét 357